Muzulmán ébredés a Balkánon: pénz, elkötelezettség és szolidaritás
rta: postaimre - Dtum: 2013. jlius 28. 08:45:20
Mossad, CIA, cionmédia...? A kommunizmus évtizedei alatt a Balkánon a muszlimok õrizték meg leginkább vallási hagyományaikat, és jelenleg is köztük tapasztalható a legjelentõsebb megújulás. A folyamatok azonban ellentmondásosak: a török pániszlám törekvések mellett a radikális vahabiták fiatalok közötti népszerûsége is aggasztja a tradicionális muzulmánokat – és esetenként a nemzeti titkosszolgálatokat is. A Hetek munkatársai Montenegróban és Boszniában igyekeztek képet alkotni a muzulmán ébredésrõl.
Teljes hr
Mossad, CIA, cionmédia...? A kommunizmus évtizedei alatt a Balkánon a muszlimok õrizték meg leginkább vallási hagyományaikat, és jelenleg is köztük tapasztalható a legjelentõsebb megújulás. A folyamatok azonban ellentmondásosak: a török pániszlám törekvések mellett a radikális vahabiták fiatalok közötti népszerûsége is aggasztja a tradicionális muzulmánokat – és esetenként a nemzeti titkosszolgálatokat is. A Hetek munkatársai Montenegróban és Boszniában igyekeztek képet alkotni a muzulmán ébredésrõl.

„Amikor a volt bosnyák elnök, Alija Izetbegoviæ annakidején Szarajevóban találkozott Recep Tayyip Erdoğan török miniszterelnökkel, azt mondta neki, hogy Törökország örökségül kapja a Balkánt” – magyarázza az egyik felszólaló az észak-montenegrói Plav központjában, egy vallási-kulturális rendezvényen, amelyet az isztambuli és a helyi önkormányzat a montenegrói iszlám közösséggel karöltve szervezett. A vallási énekekbõl álló mûsort a törökök prezentálják, de a közel kétezer érdeklõdõ nemcsak szellemi, hanem fizikai eledelt is magához vehet a rendezõk jóvoltából. A mintegy hatezres lélekszámú, hegyektõl övezett, festõi városban ez a létszám még akkor is megdöbbentõ, ha figyelembe vesszük, hogy a harmincnapos muzulmán böjt, a ramadán idején megnövekszik a vallási aktivitás. A helyiek szerint az érdeklõdés azért is ekkora, mert a török szalafiták kiváló zenei mûsort ígértek – amiben utóbb sokan csalódtak –, és persze az ingyen vacsorának is jelentõs vonzereje lehet, különösen egy egész napos böjt után (ramadán idején este kilenc után lehet étkezni és inni). Mindenestre a rendezvénynek – úgy tûnik – nemcsak missziós, hanem politikai-gazdasági célja is van. A felszólaló hazai politikusok a török-montenegrói barátságot méltatják, és – mint fentebb idéztük – az egész Balkánt török „örökségnek” tekintik.

A török missziót azonban nem mindenki fogadta kitörõ lelkesedéssel. „Törökország nagyon megerõsödött, rengeteg készpénzük van, és azt keresik, hogy hova lehet befektetni. Ez az erõ párosult egyfajta pániszlám törekvéssel, ami az egész Balkánra kiterjed, talán a történelmi hagyományok miatt” – magyarázza a jelenség hátterét D¾avid ©aboviæ, a montenegrói parlament képviselõje, az igazságügyi bizottság elnöke. A Plavban élõ politikus – aki egyúttal hadzsija, vagyis muszlim vezetõ is – ironikusan jegyzi meg, hogy akik Montenegróban, illetve Koszovóban és Macedóniában töröknek vallják magukat, azok „bölcsen cselekszenek”, hiszen könnyen számíthatnak az anyaország támogatására. Felvetjük, hogy muzulmánként örülnie kellene a vallási megújulásnak. „Annak örülnék, ha ez szívbõl fakadna és nem érdekbõl. Szeretném, ha mindenki muszlim lenne, de nem akarok senkit karddal meggyõzni. A kard szerepét most a pénz tölti be” – fejti ki a politikus.

Mindez nem jelenti azt, hogy D¾avid ©aboviæ ne lenne elkötelezett, és ne lenne büszke a vallására. Többször említi, hogy családja nyolc-tíz generációig visszamenõleg Allah követõje volt, a legrégebbi, fából épült plavi mecsetet pedig ma is õk vezetik. Õ maga hét évvel ezelõtt „tért meg”, elõtte rendszeresen lerészegedett és a feleségével is rosszul bánt. Azóta napi ötször imádkozik, és betartja a muszlim elõírásokat. Már a hajnali ötórai imán is tucatnyian tartanak vele – minden nap –, péntek esténként pedig teljesen megtelik a 60-70 férõhelyes mecset. Mindezt a felújítás alatt álló épületben hallgatjuk, ahol egy idõs férfi este fél 11-kor a Koránt olvassa – amelyen ramadán idején a hívõknek ajánlott egyvégtében átrágniuk magukat –, mellette pedig kisgyerekek játszadoznak.

A városban négy, a hozzá tartozó közigazgatási területen tizenhárom mecset van, a legnagyobb a Sultania, amely nemrégiben épült – török támogatással. Montenegróban egyébként jelenleg húsz százalék a muszlimok aránya, akiknek döntõ többsége az ország északkeleti részében él, ahol Plav is fekszik. A képviselõ szerint a vallási aktivitás még nem olyan jelentõs, mint amilyen lehetne, illetve amilyen volt a kommunizmus elõtt. „A materializmus eltávolította a Balkánt a hittõl, bár legkevésbé talán mi, muzulmánok szakadtunk el a hagyományainktól” – mondja. Jugoszlávia széthullását követõen, illetve a délszláv háborúk idején a térségbeli bosnyákok, albánok és montenegróiak tömegesen igyekeztek kapaszkodót találni saját – vallási és etnikai – gyökereikben. Az iszlám megerõsödésében ezen – illetve a külföldi támogatáson – kívül a rendkívül erõs belsõ szolidaritás is közrejátszhat. Mint ©aboviæ elmondta, közösségük minden péntek esti összejövetelen adakozik – a befolyt összeget pedig a rászorulók megsegítésére fordítják – mint ahogy a havonta külön erre a célra gyûjtött két-háromszáz eurót is. Hozzáteszi: ha egy keresztény kerül nehézségbe, õk akkor is segítõ kezet nyújtanak.

Nem minden muzulmán gondolkozik azonban így. Különösen Bosznia-Hercegovina kapcsán értekezik rendszeresen a nemzetközi sajtó a vahabiták jelenlétérõl. Õk azok a szélsõséges muzulmánok, akik a szerb-bosnyák háború idején jöttek külföldrõl – többnyire a Közel-Kelet országaiból –, hogy mudzsahedinként harcolva segítsék hittestvéreiket. A háború után a daytoni békeszerzõdés kikötötte ugyan, hogy a külföldi katonákat el kell bocsátani, Izetbegoviæ akkori bosnyák elnök azonban állampolgársággal jutalmazta az idegen muszlim harcosokat, akik közül sokan családot is alapítottak. Radikális nézeteiket ugyanakkor nem adták fel, számos – szerbek és horvátok ellen elkövetett – merényletet az õ számlájukra írnak, „zárt” falvaikban pedig – ahol egyes információk szerint terrorista kiképzõtáborok is mûködnek – rendszeresen razziázik, és koboz el fegyvereket a bosnyák rendõrség. A szélsõséges vahabiták számát jelenleg három-ötezerre teszik Boszniában, vezetõik pedig rendkívül népszerûek a fiatalok körében. Az utóbbi idõben – nyugati nyomásra – számos muszlim radikálistól megvonták ugyan a bosnyák állampolgárságot, tanításaikat azonban a népesség tizenhárom százaléka elfogadja. Közéjük tartozik az egyik legnagyobb „sztár”, a szíriai születésû Abu Hamza, akit ki is utasítottak az országból.

A bosnyák vahabita mozgalmat elsõsorban Szaúd-Arábia támogatja, amely több mint félmilliárd eurót fektetett boszniai fejlesztésekbe – legfõképpen több mint százötven mecset felépítésébe. Egyedül Bosznia legnagyobb mecsetére, a szarajevói Fahd Király Mecsetre húszmillió eurót költött az olajkirályság.

A vahabiták elutasítják a demokráciát, céljuk a teokrácia bevezetése. „A szekularizációval és a demokráciával szemben mi azt mondjuk, hogy csak egyetlen igazság létezik, Allah törvénye és a saría” – mondta idén tavasszal a boszniai Tuzlában, félezres, többségében fiatalokból álló hallgatósága elõtt egy másik népszerû radikális prédikátor, Nusret Imamoviæ.

A fiatalok radikalizálódását a szakértõk többnyire a frusztráltsággal és a kiútkereséssel magyarázzák. A montenegrói D¾avid ©aboviæ pedig Lenint idézi a vahabita mozgalom kapcsán: amit Plehanov pályafutása elején csinált, azért szobrot kellene neki állítani, amit viszont utána, azért fel kellene akasztani. A muszlim politikus szerint a mai Szaúd-Arábia területérõl származó Mohamed ibn Abd al-Vahab a négy nagy reformátor egyike az iszlámban, aki õszintén meg akarta újítani vallását, visszatérve a Koránhoz. Akik azonban ma az õ követõinek mondják magukat, azok – némi képzavarral élve – pápábbak akarnak lenni a pápánál. „Azt gondolják, hogy ha rövidszárú nadrágot húznak, és minél nagyobb szakállat növesztenek, annál jobb muszlimok. A vallási türelmetlenségükkel sem értek egyet, hiszen a Korán a hitek egymás mellett élését hirdeti, és azt, hogy ha valaki egy embert megöl, megöli az egész világot” – magyarázta, megjegyezve, hogy a terrorizmus szöges ellentétben áll az iszlámmal, a dzsihád pedig az ember rossz természete elleni küzdelmet jelenti. A parlamenti képviselõ hozzátette: Montenegróban mintegy kétszáz vahabitáról tudnak, vannak köztük olyanok, akik külföldrõl – például Londonból – rendszeres anyagi támogatást kapnak. Hozzátette: biztonsági kockázatot jelentõ tevékenységüket a nemzeti titkosszolgálat is figyelemmel kíséri.

„Itt nincsenek radikális vahabiták, az egészet csak a CIA és a Moszad befolyása alatt álló média találta ki” – magyarázza indulatosan a Hetek tudósítóinak egy arabnak tûnõ muzulmán aktivista, immár az említett Fahd Király Mecset bejáratánál, Szarajevóban, az este tizenegyes ima elõtt nem sokkal. Tört angolságán hangerejével és heves gesztikulációival igyekszik javítani, miközben egy kölniillatú olajjal kenegeti jókora szakállát. A középkorú férfi nem árulja el, honnan jött, és pontosan mi a feladata a mecsetben, de annyit azért megtudunk, hogy a nyolcezer négyzetméteres komplexum sport- és kulturális központot is magában foglal. Eközben folyamatosan érkeznek az imára jól szituált, fiatal férfiak és nõk, emberünk egyikükre rámutatva büszkén mondja, hogy õ a bosnyák televízió riportere.

Egy idõsebb bosnyák férfi közben arról igyekszik meggyõzni bennünket, hogy Törökország Kínánál is nagyobb gazdasági potenciállal rendelkezik. (Állítása nyilvánvalóan túlzó, ugyanakkor a rendkívül „pörgõs” bosnyák fõvárosban rengeteg török hirdetést látunk, és a két ország zászlaja olyan gyakran tûnik fel egymás mellett, mint nálunk a magyar és az uniós lobogó.) Megszólítunk még három, diáknak tûnõ fiatalt, akik együtt érkeznek a mecsethez, de azzal mentik ki magukat, hogy sem bosnyákul, sem angolul nem beszélnek.

Több sikerrel járunk Szarajevó híres óvárosában, a Ba¹èar¹ijában lévõ legnépesebb helyi mecsetnél, ahová az esti ima végére érkezünk meg. Az épületben és annak udvarán több mint ezer hívõ gyûlt össze – külön a nõk, külön a férfiak –, döntõ többségük fiatal, húsz és negyven év közötti. A távozók közül megszólítunk egy fiatalembert, nem ér-e rá néhány percre. A néhány percbõl négy óra lesz, ami alatt a huszonhárom éves, megnyerõ stílusú Damir készségesen és értelmesen válaszol kérdéseinkre. Mint megtudjuk, tizenhat évesen még „rossz fiú” volt, aki rendszeresen verekedett és berúgott. Azután több vallás iránt is érdeklõdött, végül a Koránt olvasva jutott hitre, amelyben – állítása szerint – gyakorlati válaszokat talált a kérdéseire. Hangsúlyozza, hogy a fiatalok nem a remélt társadalmi érvényesülés miatt járnak tömegesen a mecsetbe, hanem „Allah szeretete miatt”, és azt is felvállalják, ha buzgó hitük miatt kiközösítik õket. Példaként magát említi: anyukája gyakorlatilag kitagadta, azt állítva, hogy radikális vahabita lett belõle.

Damir azonban tagadja, hogy lennének muszlim extrémisták vagy terroristák Boszniában, szerinte ezt a média tálalja így. Arra a kérdésre, hogy akkor miért vannak külön falvaik a vahabitáknak, és a rendõrség miért talál náluk rendszeresen fegyvereket, azt mondja, hogy ezekben a közösségekben a saríát akarják megvalósítani, fegyvert pedig a háború után néhány évvel minden családnál lehetne találni.

Õ maga Nusret Imamoviætyal is kávézott már együtt, akit tisztességes tanítónak ismert meg, aki semmi radikálisat nem mond. A felvetésre, hogy ezek szerint a demokrácia elutasítását a saría javára nem tartja radikális felfogásnak, határozott igennel felelt, mondván, hogy az iszlám törvénykezés a lehetséges rendszerek legjobbika, és amikor háromszáz évvel ezelõtt Szarajevóban érvényben volt, nem volt szegénység, ki kellett dobni a felesleges élelmiszert. Hozzátette: a demográfiai adatok alapján egyértelmû, hogy Európában elõbb vagy utóbb, de be fogják vezetni a saríát. Ezen a ponton vitába bonyolódunk a demokrácia értékeirõl, mint például a véleménynyilvánítás szabadsága vagy a kisebbségek védelme. Megkérdezzük, hogy mit szólna, ha újságunkban Mohamed prófétát ábrázoló karikatúrát akarnánk megjelentetni. Azt a választ kapjuk, hogy megpróbálna bennünket szép szóval meggyõzni, de ha ez nem sikerülne, akkor élne az „erõszak szabadságával”.

A fiatal férfi nem tartozik a mecset vezetõségéhez, magát aktivistaként határozza meg. Ezt azt jelenti, hogy huszonnégy órás készenlétben áll: vezetõi bármikor hívják, készen áll a szolgálatra. Miután egy kávéra meghívott bennünket, mi pedig egy gíroszra õt, magánéletébe is beavat: most várja második gyermekét – és második feleségét. Összesen négy asszonyt tervez, nemcsak a szaporodás érdekében, hanem egyfajta védekezésként a házasságtöréssel szemben. Közjegyzõ elõtt azonban csak az elsõ feleségét veheti el, a többiekkel csak a mecsetben esküszik örök hûséget.

Hazafelé tartva Damir arról beszél, hogy a Balkánon muzulmán ébredés van: Horvátországban és Szerbiában is növekszik a hívõk száma, van, hogy egész keresztény családok térnek át. Hajnali háromkor búcsúzásként megölel bennünket, és ígéri, hogy másnap mindkettõnknek hoz egy-egy Koránt ajándékba.
Link