Az államügyész, Eichmann és a jog
rta: postaimre - Dtum: 2013. augusztus 08. 09:32:16
Fritz Bauer nevét nálunk kevesen, Németországban annál többen ismerik. A Die Zeit a 20. század ötven legjelentõsebb németje közé sorolta a fõállamügyészt, aki elérte, hogy bíróság elé állítsanak auschwitzi gyilkosokat, az ellenállókat hazaárulónak bélyegzõ nácikat, s aki nélkül Adolf Eichmann megmenekült volna. A száz éve született szociáldemokrata jogászra HELTAI ANDRÁS emlékezik.
Teljes hr
Fritz Bauer nevét nálunk kevesen, Németországban annál többen ismerik. A Die Zeit a 20. század ötven legjelentõsebb németje közé sorolta a fõállamügyészt, aki elérte, hogy bíróság elé állítsanak auschwitzi gyilkosokat, az ellenállókat hazaárulónak bélyegzõ nácikat, s aki nélkül Adolf Eichmann megmenekült volna. A száz éve született szociáldemokrata jogászra HELTAI ANDRÁS emlékezik.
A zsidó kereskedõcsalád fia a legjobb egyetemeken tanult, és kiemelkedõ tehetségével huszonhét évesen az ország legfiatalabb bírája lett. Egyúttal tevékeny szociáldemokrata, s ennek következtében már 1933-ban koncentrációs táborba került. Dániába, majd Svédországba menekült, ott Willy Brandt oldalán dolgozott. Csak 1949-ben tért haza, és Braunschweig körzeti bíróságának lett fõügyésze. E bíróságnál jelentették fel Otto Remert, a Wehrmacht egykori vezérõrnagyát, aki az általa alapított újnáci párt gyûlésén hazaárulónak bélyegezte tiszttársait, az 1944. július 20-i, Hitler elleni merénylet bestiálisan kivégzett résztvevõit. Az illetékes ügyész (maga az NSDAP és az SA egykori tagja) nem kívánt vádat emelni, mondván: a pert nem lehetne megnyerni. Nézete nemcsak az akkori közhangulat miatt volt megalapozott, hiszen a náci idõk bíráinak, ügyészeinek túlnyomó többsége a háború után az NSZK-ban tovább dolgozott.

Ritka volt a másként gondolkodó, mint éppen fõnöke, Fritz Bauer.

Õ utasítást adott a vádemelésre, és mintaértékû perben szolgáltatott igazságot a katonatiszteknek. Evangélikus és katolikus morálteológusok, nyugállományú tábornok hangoztatták szakértõként a bíróság elõtt: az összeesküvõk nem szegtek esküt, törvényt, hiszen a náci Németország nem jogállam volt, hanem a jogtalanságé, a hadseregével együtt. Így polgárainak szabadságában állt szembeszállni mindazzal, ami 1934-tõl történt. Remert három hónapra ítélték, s a bíróság ítéletének indokolásában rehabilitálta a Hitler ellen lázadókat, hangsúlyozva, hogy azok önzetlenül, hazaszeretetüktõl vezérelve cselekedtek.

A per elõtt a nyugatnémeteknek csak 38 százaléka helyeselte a merényletet – utána már 58 százalékuk vélte úgy, hogy Stauffenbergék nem voltak árulók, s a kivégzett gróf özvegye megkapta a férje után járó nyugdíjat, amelyet addig megtagadtak tõle. (Remer amúgy tovább szervezkedett, amíg pártját végül betiltották, ám õ, megszökve, Francónál, majd Nasszernél és Szíriában mûködhetett haláláig.)

Fritz Bauert 1956-ban kinevezték Hessen tartomány fõállamügyészévé. Elérte, hogy a Szövetségi Bíróság e tartomány frankfurti esküdtbíróságát bízza meg az auschwitzi haláltábor SS-személyzete ügyének kivizsgálásával. A helyzet sajátos volt. Sok elfogott gyilkost a szovjetek, a lengyelek ítéltek el, végeztek ki. A szövetségesek által a háború után rendezett perek tükrében akkor a nyugatnémetek majd nyolcvan százaléka helyeselte, hogy a náci rend vezetõi, tettesei feleljenek. Az országban 1952-ig kereken 5700 ügyben született jogerõs ítélet. 1954-ben viszont már csak negyvennégyben, egy évre rá alig kéttucatnyiban. A közvélemény nagy többsége immár úgy vélte, ideje véget vetni „a gyõztesek igazságszolgáltatásának”, lezárni a tettesek felkutatását. Sokan azért is vélekedtek így, mert a saját bõrüket féltették. A fõ felelõsök addigra már túlnyomórészt nem éltek, vagy elmenekültek. Bauer célja éppen az volt, hogy az auschwitzi halálgyár középbeosztású és -rangú embereit bíróság elé állítva szembesítse népét a történelmi felelõsséggel.

A három Auschwitz-per ötéves nyomozás, 1400 személy kihallgatása után 1963-tól 1981-ig tartott. A 700 oldalas vádirat alapján 19 országból 360 tanút hallgattak meg, köztük magyarokat. Többségük a lágerek túlélõje volt, s Frankfurtban ezt újra átszenvedték, amikor szembesülniük kellett kínzóikkal, felidézni a leírhatatlant. A precízen lefolytatott, hosszú perekben végül hat embert ítéltek életfogytiglani fegyházra, tízen három és fél és tizennégy év közötti börtönt kaptak, hármukat bizonyítékok hiányában felmentették. A tárgyalássorozat nagy nyilvánosságot kapott a médiában, s ezzel Fritz Bauer elérte, hogy az átlagpolgár is szembesült a dermesztõ valósággal: milyen engedelmesen mûködtették honfitársai a halálgyárat. S láthatta, amint a gyilkosok rezzenéstelen arccal néznek el életben maradt áldozataik feje felett, azzal védekezve, hogy õk csak parancsot teljesítettek.

Mindazonáltal a felmérések szerint a lakosság jelentõs része helytelenítette a pereket, és szidta a zsidó államügyészt, aki nélkül azokra nem került volna sor. „Úgy élek az igazságszolgáltatásban, mint ha még emigrációban lennék, ha kimegyek a hivatali szobámból, ellenséges külföldre lépek...” – idézték akkor Bauert. Ez lehetett az oka, hogy a frankfurti fõügyésznek kulcsszerep jutott Adolf Eichmann felelõsségre vonásában is.

Az emberirtás kitervelõjét és irányítóját évek óta körözték a nyugatnémet hatóságok, és a nemzetbiztonsági szervek is követték. Ennek alapján Bauer fõügyész ugyancsak éveken át sürgette az illetékeseket: kérjék ki Argentínától, ahol bujkált. Megbízható forrása volt: Lothar Hermann egykori deportált, aki megírta neki Buenos Airesbõl, hogy Eichmann fia ott az õ lányának udvarol... Miután a német hatóságok nem léptek, és a CDU-s igazságügyi miniszter után Adenauer kancellár is elutasította kérelmét, Bauer végül az izraelieket értesítette. Mint utólag elmondta, azért, mert tapasztalatai alapján attól tartott: ha a németek végül mégis lépnének, Eichmann idõben figyelmeztetést kapna errõl, és megszökhetne. Nem így történt. Máskor is csalódnia kellett. Az 1961-ben elfogadott törvény lehetõséget adott bíráknak és ügyészeknek, akik úgy érezték, felelõsség terheli õket a hitleri államban való ténykedésükért, hogy korai nyugdíjazásukat kérjék. A 14 500 potenciálisan érintettbõl mindössze 149-en éltek a lehetõséggel. Azután 1967-ben gyilkossági bûnrészességért ötévi börtönre ítélte a nyugat-berlini bíróság Hans Rehse bírót, a hírhedt Freisler-féle „népbíróság” ülnökét, aki legalább 231 embert küldött a halálba. Fellebbezésre a Szövetségi Bíróság arra hivatkozva mentette fel, hogy az aktuális törvények alapján kellett ítélnie, s egyébként is „nehéz feladat ennyi idõ után megítélni cselekedeteket”. A berlini bíróság ennek alapján az újabb eljárásban szintén felmentette a vádlottat, ítéletében kimondva, hogy a Freisler-vésztörvényszék hét bírájának egyike sem sértette meg az akkori törvényeket. Fretz Bauer ezt már nem érte meg, 1968 júliusában holtan találták a fürdõkádjában. Idegenkezûségre utaló nyomot a boncolás nem talált.

Váratlan halála miatt azt sem kellett megtapasztalnia, hogy az általa indított nyomozást az eutanáziagyilkosságok felelõseinek felkutatására leállították. Azokról az orvosokról és segítõikrõl volt szó, akik a „fajtisztaság” jegyében több mint hetvenezer testi és szellemi fogyatékost gyilkoltak meg, majd „szaktudásukat” a keleti haláltáborokban is hasznosították. „Semmi nem múlt. Minden jelen, és mindenbõl lehet jövõ” – hirdette a karizmatikus frankfurti fõügyész. Perei azt szolgálták, hogy „leckét adjon a német népnek az érvényes nemzetközi jogból, felnyissa az emberek szemét, hogy lássák, mi történt, s megtanulják, hogyan kell egy humánus jogrendben viselkedni”. Mint tudjuk, megtanulták, hiszen a mai Németország a demokrácia egyik mintaállama, amely ezt Fritz Bauernek is köszönheti. Bár voltak azért késések. 1962-ben egy ifjú német politikus, bizonyos Helmut Kohl nyilvánosan szónokolt Bauer ellen, mondván: tizenhét évvel a háború után korai még ilyen pereket lefolytatni. Mentségére szóljon: húsz évvel késõbb, kancellárként, már egészen másként beszélt és cselekedett.
Link