Atlantropa: a németek mesterséges kontinense
rta: lica - Dtum: 2013. augusztus 13. 21:46:54
1927-ben új földrészt kívántak létrehozni Európa és Afrika egyesítésével a Földközi-tenger kiszárítása árán. A gibraltári erõmû szinte korlátlan mennyiségben állította volna elõ az energiát. Az új világ neve Atlantropa volt.
Teljes hr
1927-ben új földrészt kívántak létrehozni Európa és Afrika egyesítésével a Földközi-tenger kiszárítása árán. A gibraltári erõmû szinte korlátlan mennyiségben állította volna elõ az energiát. Az új világ neve Atlantropa volt. ATLANTROPA-CÍMLAP.jpg

Egy új kontinens születése. Atlantropa fõgátja Gibraltárnál (Montázs: Falanszter.blog.hu)

"Van egy álmom"

Európa állítólagos túlnépesedése, krónikus energiaéhsége, a „mezõgazdasági területek kicsiny mértéke”, a „sárgaveszedelem elõretörése”, illetve az afrikai kontinens „újabb gyarmatosítása” érdekében Herman Sörgel német építész és szellemtörténész egy drasztikus, több millió élõlény életét alapjaiban megváltoztató mérnöki tervvel állított be 1927-ben Wilhelm Marx, a Weimari Köztársaság 10. kancellárjának irodájába.

Az államfõnek átnyújtott gazdagon illusztrált, H.G. Wells sci-fi író ihlette tervdokumentáció a fent említett „korabeli akkut” problémákat úgy akarta orvosolni, hogy a Földközi-tenger területének 22 százalékának kiszárításával egyesítette volna Európát Afrikával, amely 666.200 négyzetkilométernyi, a tengertõl elrabolt új megmûvelhetõ földterületet jelentett. Az új szuperkontinenst eleinte Panropa, késõbb Atlantropa néven hívta.

A mérnök koncepciójának természettudományos alapja Otto Jessen földrajztudós megfigyeléseire és kutatásaira alapult: „Mivel a Földközi-tenger mindig több vizet párologtat el, mint amennyit az ide torkolló folyók [pl. Nílus, Rhône, Pó] vízhozama pótolni tud, így a tenger vízállományának nagyobb részét az Atlanti-óceántól szerzi be.” A mérnöki terv szerint, ha a mediterrán-medence kapcsolódási pontjait Gibraltárnál és Gallipolinál egy-egy gigantikus méretû, vízerõmûként is funkcionáló fõgáttal elzárnák, akkor a Földközi-tenger nyugati medencéjében közel 100, a keleti részében pedig több mint 200 méterrel csökkenne le a víz szintje, amely egy Ibériai-félsziget méretû „új élettér” kialakulását jelentené. A mesterséges kiszárítással lényegében a 6 millió évvel ezelõtt lezajlott messinai sókrízis földrajzi állapotát lehetne visszaállítani, amikor is a Földközi-tenger 700 ezer évre teljesen elzáródott az Atlanti-óceántól a miocén kor végére.

ATLANTROPA-SÖRGEL.jpgHerman Sörgel egy korabeli fényképen (Fotó: Cad.architektur.tu-darmstadt.de)

Herman Sörgel mind a kancellárnak, mind az 1929-ben Lipcsében több nyelven is kiadott könyvében úgy fogalmazott, hogy „csak az Atlantropa-projekt által lesz képes az európai civilizáció fennmaradni, önellátóvá válni és versenyképes maradni az amerikai és a feltörekvõ ázsiai országokkal szemben. (…) Ázsia örökre rejtély marad, hiszen sem az európaiak, sem a britek nem lesznek képesek ott hosszútávon fenntartani globális birodalmukat - tehát közös európai erõfeszítéssel Afrikát kell gyarmatosítanunk. (…) A Földközi-tenger területének lecsökkentése lehetõvé tenné a hatalmas mennyiségû villamos energia elõállítását, amely garantálja iparunk növekedését. Ellentétben a fosszilis tüzelõanyagokkal, a vízenergia sohasem szûnne meg. (...) Öntözés és vízvezetékek segítségével a Szaharát egy hatalmas oázissá tehetnénk, Afrika belsejében pedig három tenger méretû mesterséges tavat [Kongó-, Csád- és a Botswana-tenger] tudnánk létrehozni. A masszív közmunka több mint egy évszázadra enyhítené a munkanélküliséget, a túlnépesedést és az afrikaiak bevándorlását Európába. A Közel-Kelet ellenõrzése kiegészítõ energiaforrásként és védõbástyaként is jó szolgálatot tehet Atlantropa fehér népeinek a sárgaveszedelem ellen.”

ATLANTROPA-FÖLDKÖZI.jpgAtlantropa kialakulásának korabeli tervrajza és számítógépes modellje (Fotó: Cad.architektur.tu-darmstadt.de, Montázs: Falanszter.blog.hu)
Gibraltár

Herman Sörgel a Gibraltári-szorosba kezdetben öt darab gátat tervezett a svájci Bruno Siegwart mérnökkel közösen, amelyek teraszos elrendezésüknek köszönhetõen, egyenként 100 méterrel csökkentették volna le a mediterrán-medencébe beömlõ Atlanti-óceán vízszintjét. Ezeket a korai látványképeket prof. Michael Zeno Diemer müncheni festõmûvész készítette el. 1931-ben a mérnök újratervezte a konstrukciót, s Peter Behrens építésszel közösen már csak egy hatalmas méretû fõgátban gondolkodott. A patkó alakú mûtárgy helyét azonban nem a szoros legkeskenyebb szakaszán, hanem attól nyugatra, Tarifa és a marokkói Tanger feletti Minar község között húzták meg. A 35 kilométer hosszú mûtárgyat 2,5 kilométer szélesre és 500 méter magasra képzelték el. A gát tetejére 2x2 sávos autópályát, két vasúti sínpárt (amelyen a tervek szerint 1950-tõl már a 3 méteres nyomtávú kétszintes Breitspurbahn szupervasút közlekedett volna) valamint 17 négyzetkilométernyi erõmûtelepet terveztek. Az építmény persze nemcsak vízszintesen lett volna gigantikus méretû, hanem függõleges irányban is. A létesítmény közepére ugyanis egy 400 méter magas „amerikai stílusban megépített” felhõkarcolót álmodott meg a két építész, amely irodaházi funkciói mellett kilátóként, szállodaként, légvédelmi platformként és a rodoszi kolosszus mintájára Atlantopa „ikonikus tengeri bejárataként” kívánták mûködtetni. A gibraltári fõgát -az építészek számítása szerint- 1 millió munkással, 5 milliárd köbméter föld megmozgatásával 10 év alatt készült volna el.

A világ legnagyobb gátja persze a Föld legnagyobb vízerõmûve is lett volna. A korabeli számítások szerint a vízerõmû kezdetben 49.000 MW energiát termelt volna, amely 1927-ben négy és félszer több villamosenergia-produktumot jelentett, mint az összes német erõmû akkori energiatermelése. (A 2009-ben átadott kínai Három-szurdok gát-, amely jelenleg a világ legnagyobb vízerõmûve- mindösszesen 22.500 MW teljesítményre képes.) Herman Sörgel 1938-ban ellenben már úgy kalkulált, hogy a Gallipoli-gát megépülése után csak a gibraltári vízerõmû 1960-ra már 175.000 MW villamosenergiát, a modernebb turbinák alkalmazásával pedig 365.000 MW-ot lesz képes elõállítani! (Összehasonlításképpen a Paksi Atomerõmû négy reaktorblokkja 2009-óta névlegesen összesen „csak” bruttó 2.000 MW teljesítményre képes.) Az Atlanti-óceán vízhozama által generált (leendõ) villamosenergia-kapacitás egyébként nem volt a valóságtól elrugaszkodott ötlet. Daniel Garcia-Castellanos spanyol oceanológus 2009-es számítása szerint, amikor az óceán 5,3 millió évvel ezelõtt ismét áttörte a gibraltári hegygerincet, akkor 100 millió köbméternyi víz folyt be a mediterrán-medencébe másodpercenként, amelyet „néhány hónap, esetleg 2 év alatt töltött fel. Ez borzasztó nagy energia.”

ATLANTROPA-GIBRALTÁR.jpgA gibraltári fõgát tervei korabeli rajzokon és számítógépes modelleken, 3D-s animációkon (Fotók: Cad.architektur.tu-darmstadt.de, Montázs: Falanszter.blog.hu)
Gallipoli

Bár a Boszporuszon keresztül a Földközi-tenger évente alig 200 köbméternyi vízzel táplálja a Fekete-tengert, Herman Sörgel és Bruno Sigwart mérnökök úgy gondolták, hogy a török Çanakkale város magasságában kialakított 1,2 kilométer hosszú Dardanella-gáttal úgy fel lehetne duzzasztani a Fekete-tengert a Duna, a Volga és a Dnyeper folyók vízhozama által, hogy az áramlás megfordításával az egy 80.000 MW-os teljesítményû erõmû megmozgatásához is elegendõ lenne. Terveik szerin a 16 darab, 8 méter átmérõjû csövön keresztül „átfolyatott tengervíz” az egész Balkán-félszigetet és Dél-Oroszországot elláthatta volna energiával.
Cap Bon

A két fõgát elkészültével a német építészek évi 165 centiméteres apadást prognosztizáltak a Földközi-tengeren. A víztömeg folyamatos zsugorodása miatt 120-160 év alatt teljesen megsemmisült volna a ma ismert dalmát-, görög- és török szigetvilág. A kiszáradás miatt az Adriai-tenger északi része már nem Velencénél vagy Triesztnél, hanem az olasz csizma sarkantyújánál, a Gargano-félsziget- Dubrovnik vonalnál kezdõdne. Korzika, Szardínia, Szicília és Málta az Appennini-félsziget nyúlványaivá alakulnának át. Cagliarit, Palermót és Vallettát hajó helyett már csak busszal vagy vonattal érhetnénk el. Mivel a kiszárítás ellenére nagy-Tunézia és nagy-Szicília még mindig nem érne össze, így az afrikai Cap Bon-félszigetnél még egy újabb óriásgátat építtetett volna Herman Sörgel. A 66 kilométer hosszú mûtárgy egy 20.000 MW-os kapacitású erõmûvet rejtett magában, amely azt használta ki, hogy a Földközi-tenger keleti medencéjének vízszintje 100 méterrel lejjebb van, mint a nyugati oldala. A gát mellé képzelték el azt a kábelhidat is, amelyen a Berlin- Fokváros szupervonat közlekedhetett volna. A tuniszi erõmûvet Herbert Dübell mérnök 1932-ben tervezte meg.

ATLANTROPA-GÁTAK.jpgGátak, erõmûvek és hidak (Fotók: Cad.architektur.tu-darmstadt.de, Montázs: Falanszter.blog.hu)
Új kikötõvárosok

Mivel a 120-200 évig tartó kiszárítás teljesen újrarajzolta volna a mediterrán-medence partvidékét, így rengeteg (egykori) kikötõváros közvetlen tengeri összeköttetését is meg kellett oldania a német építésznek-, hiszen a nagyobb települések közül, mint például Orán, Algír, Tunisz, Málaga, Valencia, Barcelona, Marseille, Toulon, Cannes, Monaco, Genova, Nápoly, Messina és Port Szuez 8-90 kilométerrel került messzebb a Földközi-tengertõl. A probléma orvoslására olyan új futurisztikus megavárosok építését irányozta elõ Herman Sörgel projektgazda, amelyeket gigantikus méretû csatornarendszerekkel kötöttek volna össze a régi tengerparti városokkal. Mindegyik új megapoliszt más- és más sztárépítész tervezte. A 2 millió lakosúra tervezett marokkói Új-Tangert például Peter Behrens és Alexander Popp; a „Rhône kikötõjének” nevezet Új-Marseille-t Lois Welzenbechers; Új-Genovát George Ferber és Wilhelm Appel drezdai építészek; Új-Messinát a lipcsei illetõségû George Wünschmann; Palesztina új városait (Haifa, Jaffa, Tel-Aviv) Erich Mendelssohn; Új-Kairót és Új Port-Szuezt Hans Döllgast.

Az Adria városai esetében nem születtek ilyen tervek. Mivel a Földközi-tenger melléktengerét a teljes kiszáradás fenyegette, így itt csak annyit tettek, hogy egy 450-500 kilométer hosszú, 800 méter széles csatornával kötötték össze a lagúnák városát a megmaradt Adriával. Ehhez a zömmel a Pó által táplált gyûjtõérhez kapcsolták hozzá jobbról-balról azokat a hajózható mellékcsatornákat, amelyek Triesztet, Chioggiát, Pulát, Rijekát, Ravennát, Riminit, Zadart, Anconát, Splitet, Makarskát, Pescarát és Barit kötötték volna be a Földközi-tenger megmaradt vérkeringésébe. Az új településeket folyamatosan, 100-120 év alatt kívánták felépíteni.

ATLANTROPA-ÚJ GENOVA.jpgRégi és Új-Genova (Fotók: Cad.architektur.tu-darmstadt.de, Montázs: Falanszter.blog.hu)
Pro és kontra

A gigantikus terv az I. világháborút épphogy kiheverõ európai lakosság körében óriási sikert ért el. A média szuperlatívuszokban beszélt a tervrõl. Általánosságban elmondható volt, hogy a kontinens népei valamilyen békés páneurópai összeborulást véltek felfedezni a mérnöki koncepcióban, amely a Nagy Háború borzalmai után érthetõ is volt. Hasonló véleményen volt kezdetben Wilhelm Marx német kancellár is, ám az ország katonai vereségére, gazdasági helyzetére és pénztelenségére utalva, kedvesen visszautasította Berlin támogatását.

A világválság kibontakozásával, illetve a kontinens egyes országainak politikai radikalizálódásával, a tanulmány egyes részeit az 1936-os berlini olimpia alkalmából átszerkesztette Herman Sörgel. Az építész ekkor annyira azonosult Adolf Hitler árjaszemléletével, hogy a Földközi-tenger országainak többségét nem is akarta értesíteni, illetve észrevételeiket meghallgatni az esetlegesen elinduló építkezés rájuk vonatkozó hatásairól. A mérnök az egyik egyetemi elõadásán állítólag így fogalmazott ekkor: „Jugoszlávia népei saját önfenntartásukra sem képesek, nemhogy, hogy egy magasztos eszmei cél érdekében közösen dolgozzanak. Pillanatnyi, mondvacsinált gazdasági sikereik egymás kirablásából áll. (…) A görögök-, akiknek országa csak törött oszlopok raktára- mind lusta és helóta. Államszervezési gyakorlatuk miatt bár a törökökben megvan a potenciál, de míg reformjaikat nem viszik [Kemál Atatürk] végbe, addig nem számíthatunk rájuk. Közel-Kelet és Észak-Afrika népei mind önös, saját érdekeit keresõ kufár. Nem hiába uralkodnak felettük évszázadok óta a törökök, az angolok, a franciák és az olaszok. (…) Egy ilyen terv megvalósítására csak Európa vezetõ népei képesek.”

A gigantikus beruházásokban gondolkodó Adolf Hitler azonban Atlantropa tervére ügyet sem vetett. A „német élettér” kiterjesztését ugyanis õ nem egy a „Mediterráneum és Afrika [alsóbbrendû] népeinek inkább kedvezõbb területi összeköttetésben” látta, hanem a keleti orientációban, amely érvelése szerint sokkal olcsóbban kivitelezhetõbb, és pár év alatt „elérhetõbb cél” is volt. A náci pártot ráadásul annyira idegesítette az Atlantopa-terv, hogy az építésznek megtiltották, hogy tovább publikáljon. A 192 várost alapító Benito Mussolini szintén fenntartásokkal fogadta a projektet. Líbia 1911-óta eleve olasz gyarmat volt. Azáltal, hogy Rómából szárazföldön is elérhetõvé vált Tripoli és Észak-Afrika,Olaszország geopolitikai és gazdasági helyzete nem lett volna jobb. Ráadásul a gátak miatt halászok tízezreit kellett volna földmûvessé átképeznie a taljánoknak. Franciaország hasonlóan vélekedett. A velenceiekkel közösen õk (is) attól féltek, hogy õsi tengerparti városaik elnéptelenednek majd az új beruházások miatt, amelyekre –a tenger hiánya miatt– már a turisták sem lesznek kíváncsiak. Nagy-Britannia úgy látta, hogy a gibraltári fõgát megépülésével drasztikusan csökkenne majd politikai, gazdasági és katonai befolyása a térségre. A semleges Svájcból (Genfbõl) irányított „kontinentális érdekû” projekt miatt ugyanis elõbb-utóbb elveszítenék Egyiptomot, Máltát és Gibraltárt. Ugyanez a félelem töltötte el a Kreml urait is. Õk a Gallipoli-gát megépülése miatt látták úgy, hogy csökkenni fog a befolyásuk a régióban. A tervért egyedül a skandináv országokban lelkesedtek. Ez érthetõ volt, hiszen Stockholm és Koppenhága számára ekkor még úgy tûnt, hogy a beruházás nem fogja majd érinteni országuk területét, ráadásul a nyári szezonban állampolgáraik modernebb és kényelmesebb házakban nyaralhatnak majd a Földközi-tenger partján.

ATLANTROPA-VÁROSOK.jpgA Földközi-tenger és az Atlanti-óceán új kikötõvárosai (Fotók: Cad.architektur.tu-darmstadt.de, Montázs: Falanszter.blog.hu)

„A szovjetek kelet-európai, közel-keleti és afrikai elõretörése” miatt bár a II. világháború után ismét foglalkoztatni kezdte a szövetségeseket a Sörgel-féle terv megvalósítása, ám annak horribilis kivitelezési költsége (csak a gibraltári fõgát 200 milliárd amerikai dollárt kóstált) és az olcsó nukleáris energia elterjedése miatt, 1952-ben végleg lemondtak az angolszászok a német építész álmáról. Persze ehhez a tényhez hozzájárult az is, hogy ebben az évben a Müncheni Egyetemen tartott Atlantropa-elõadásáról hazafelé biciklizõ Herman Sörgelt a nyílegyenes, jól kivilágított utcán egy autó halálra gázolta. A kocsi sofõrjét soha nem találták meg. Baleset volt, vagy gyilkosság? Sohasem tudjuk meg…

2012-ben a Darmstadti Mûszaki Egyetem szakemberei számítógépes programok segítségével lemodellezték az Atlantropa-tervet. Az eredmények kiábrándítók lettek. A kiszárított Fekete-tenger minimum egy, radikális környezetvédõk állítása szerint 9,5 méterrel növelte volna meg a világtenger vízszintjét, amely komoly árvízvédelmi beruházásokat követelt volna meg New Yorktól Rióig, Sydneytõl Los Angelesig, Londontól Szentpétervárig. Biztonságpolitikai szempontok alapján a gibraltári fõgát állandó kiszolgáltatottsági helyzetben volt. Háború, terrortámadás vagy baleset esetén, az átszakadó fõgát megaszökõárat zúdíthatott volna a mediterrán-medencére, elpusztítva mindazt, amit idõközben itt felépítettek. Ráadásul katonai támadás nélkül is megsemmisülhetett a gát, hiszen pont egy lemeztektonikai válaszvonalra akarták ráépíteni. Az erõmûre kifejtett víznyomás miatt még aktívabbá vált volna a régió vulkáni és a szeizmikusan tevékenysége-, elég csak a mai napig aktív Etna, Stromboli és Vezúv vulkánokra gondolni. A Földközi-tenger kiszárításával párhuzamosan a talajvíz és az esõk gyakorisága is csökkent volna, amely a part menti zónák elsivatagosodását, s így a terméshozam csökkenését vetítette elõre. A Földközi-tenger és az Atlanti óceán közötti hõcsere megszüntetésével a Golf-áramlat szinte trópusi övezetté változtatta volna át Nagy-Britannia és a skandináv országok éghajlatát. Ezen túlmenõen súlyos ökológiai következményekkel is számolni kellett. A maradék tenger sótartalmának növekedése miatt több ezer faj kipusztulása volt prognosztizálható. A 100 méter magas zsilipek ellenére Európa nemzetközi hajóforgalma is jelentõsen lecsökkent volna, hiszen a Gibraltári-szorosból az óceánra kijutás lehetõsége 14-rõl 2 kilométerre csökkent volna le. Ez az árak emelkedését is maga után vonzotta. Herman Sörgel utópisztikus terve így összességében több kárral járt, mint haszonnal.

Jamrik Levente
Link