Vajk, a hitehagyott
rta: Entheo Mitiok - Dtum: 2013. augusztus 19. 10:00:45
(Itt többen értetek az adott korhoz, én nem tudok pro- vagy kontra hozzátenni.) Kényszerek és lehetõségek a X-XI. század fordulóján.
Teljes hr
Bognár József: Vajk, a hitehagyott. Kényszerek és lehetõségek a X-XI. század fordulóján.

Ha az árpádi bejövetelt követõ mintegy száz évet kívánjuk megérteni, feltérképezni, akkor legjobb, ha elõször felvázoljuk a korabeli Európát. Képzeljük magunk elé Európa földrajzi képét, ne a mai politikait, mert az félrevezet. Mi volt a politikai helyzet a korabeli Európában?



Menjünk nyugatról kelet felé. Az Ibériai félszigeten az iszlám uralkodott. A brit szigeteken féltucat keresztény angolszász fejedelemség vívta egymással élet-halál harcát. Skandináviában még pogányok a vikingek, a késõbbi norvégok, svédek, dánok. A Baltikum szintén pogány. A mai Franciaország, Benelux-államok, Németország, Svájc, valamint Itália nagy része a Római Birodalomhoz tartozott. Szicília, Szardínia iszlám kézen volt. Dél-Itáliában és az Adria mentén mindkét oldalon Bizánc az úr. A Balkán Horvátország kivételével szintén Bizánchoz, a Kelet-Római Birodalomhoz tartozott. Mi voltunk a Kárpát-medencében, és nyugati határunk az Enns-folyó. A keresztény Lengyelország velünk együtt alakulgat. Tõlünk keletre besenyõ és más rokon népek, vagyis a mi kultúrkörünk. Észak-Keletre pedig a Kievi Rusz viking eredetû nemessége szinte állandó szövetségesünk, néha dinasztikus ellenfelünk. A Bizáncban székelõ császár törvénytelennek tartotta a nyugati "pályatársát". Kapcsolatra is alig volt hajlandó vele, nemhogy szövetkezett volna, mondjuk ellenünk. Vagyis valamiféle komplex és dinamikus keresztény Európáról abban az idõben beszélni utólagos belemagyarázás.

Hogy a két császár összefogásának lehetõsége fennállt volna ellenünk, ez nem több utólagos fantáziálásnál. Egymásnak sokkal nagyobb ellenségei voltak, mint nekünk együttvéve. És akkor még a kor többi kellemetlenségeirõl (arabok, vikingek, lázadó hûbéresek) nem is beszéltünk. Jellemzõ a két császár viszonyára, hogy Nikeforosz bizánci császár 968-ban I. Ottó követét a rangsorban hátrább ültette egyik hûbéresénél, a bolgár fejedelem követénél, azzal az indokkal, hogy a nyugati császár nem római, csak longobárd. Ilyen feltételek mellett tehát kényszerítõ körülmények nem nagyon voltak számunkra (lét vagy nemlét alapon) a kereszténység felvételével kapcsolatban. A skandinávok a XIII. században krisztianizálódtak, a baltiak még késõbb. Litvánia például 1400 körül. Õket tehát 1000-ben még senki sem kényszerítette, csak bennünket, a kor meghatározó nagyhatalmát? Ha viszont mi akkor nem térünk meg, akkor valószínûleg õk sem, soha. Vagyis az õ esetükben is mi voltunk a kulcskérdés. Ugyanis éppen a mi krisztianizálódásunk súlyosbította az õ helyzetüket. Ennek ellenére még századokig tartották magukat. És mivel erõvel bennünket nem lehetett kiirtani, ezért jött a régi trükk az asszonnyal, Bajor Gizellával, a belsõ bomlasztással.

Nyugat-Európával kapcsolatban Római Birodalomról beszéltünk a X. század elején, noha úgy tanítják nekünk régóta, hogy a Nyugat-Római Birodalom 476-ban megbukott, megszûnt. Igen, valóban, de csak a mesében és egyes történészek agyában. A valóságban viszont nem történt akkor más, minthogy Odoaker gót vezér megbuktatta Romulus Augustulus császárt. Volt már ilyen korábban is, és lett még néhányszor. A Birodalom ugyanis nem szûnt meg. Az adminisztráció tovább mûködött, a területet a "kelet-római" császárok nevében kormányozta Odoaker éppúgy, mint Teodorik, s minden utóduk jogosan, aki késõbb is a mindenkori császár uralma alatt élt, úgy tudta még sok évszázadon keresztül, hogy a Római Birodalom létezik, õ pedig annak a polgára. Nagy Károly nem frank császár volt, hanem frank eredetû római császár. Miként a Hohenstaufenek vagy a Habsburgok is római és nem "német-római" császárok voltak. Mindez csak XIX. századi kitalálás. Közben persze létezett a római jog stb. Az, hogy néha interregnumos korszakok voltak, az, hogy szép lassan csökkent a birodalom területe és egyre nagyobb lett benne a német túlsúly, ami a westfáliai béke (1648) után vált szinte teljessé, az semmit nem jelent, pontosabban csak a maradék birodalom elnémetesedését, római tudatának egyre felszínesebbé válását, talán lassú megszûntét, de nem jogi értelemben. Az elgörögösödött kelet-római birodalom is végnapjaiban (1453) alig terjedt túl Konstantinápolyon, de attól még jogilag és ténylegesen is létezett. A Nyugat-Római Birodalom is sorra vesztette el itáliai, galliai stb. birtokait, s húzódott vissza a német területre egészen 1806-os (!) megszûnéséig. A Birodalmat de facto és de iure ugyanis Napóleon szüntette meg, minden más vélemény csak a helyzet nem kellõ ismeretét mutatja. Miért fontos ez?

Európa fogalmával kapcsolatban történetírásunk ugyanis az akkori Európát politikai értelemben úgy kezeli, ahogy csak évszázadokkal késõbb, nagyjából a reneszánsz óta lehet. Mivel az akkori ember nem Európában, hanem római birodalomban vagy kereszténységben gondolkodott, és úgy tudta, abban él. A kettõt gyakran azonosítva, bár a jobbak mindig tisztában voltak azzal, hogy e két fogalom teljesen nem fedi egymást, hiszen már akkor is voltak a birodalmon kivül keresztény államok, például Örményország, Etiópia stb. Az akkori ember két megkülönböztetést tett: a birodalmon belül, illetve kívül, a kereszténységen belül, illetve kívül. Vagyis a limesen (a birodalom korábban tényleges, késõbb egyre inkább csak szimbolikus, de jogi értelemben mindenképpen érvényes határán) kívül és belül.



Az ún. kalandozásokkal kapcsolatban több dolgot is le kell szögezni. Mindjárt el kell felejteni a magyarság e talán legragyogóbb korszakával kapcsolatban a legkisebb lelkifurdalást és kisebbrendûségi érzést. Legyünk rá mindenekfelett büszkék. Keresztény alapozottságú történetírásunk csak az augsburgi vereséget (955) próbálja belénk verni. A mintegy ötven megnyert csatánkról semmit nem tanítanak. Ez olyan, mintha a francia iskolákban Napóleonról csak azt tanítanák, hogy húsz éven át fosztogatott Európában, aztán szerencsére Waterloonál tönkreverték.
Rabló hadjáratok voltak "kalandozásaink"? Igen is, és nem is. Minden háború rabló hadjárat. Bízzunk benne, hogy õseink is minden sikeres útjukról jól megrakodva tértek haza. Egyébként szinte minden hadjáratunk szövetségben történt. Akcióink terepfelmérések, megelõzõ csapások is voltak. Kísérletek arra, hogy környezetünkben senkinek ne lehessen túlhatalma. E terepfelmérések is az árpádi bejövetel elõtt kezdõdtek. Vajay Szabolcs 862-tõl, Kristó Gyula 876-tól számítja a "kalandozásokat". E hadjáratokról tudjuk, hogy minden évben voltak, néha egyszerre több irányban is. Az utolsó évnek 970-et szokták tekinteni, bár nyugat felé késõbb is komoly harcok dúlnak. Igaz, hogy azok belpolitikai okok miatt elsõsorban visszavonuló utóvédharcok voltak. Figyelemreméltó, hogy a kárpát-medencei sírleletekben nem találtak még nyugatról származó megmunkált nemesfém kincseket, ami azt mutatja, hogy a zsákmányolt nemesfémeket itthon azonnal feldolgozták arany- és ezüstmûveseink. Csak néhány esetben találtak pénzérméket, melyeket ruhadíszként használták egyszerûbb ízlésû õseink. A régészeti leletek elõdeink ún. bálványimádását is cáfolják. Ugyanis semmi ilyen tárgy nem került elõ sírokból.

Impozáns együtt látni ezt a mintegy hetven évet (899-970), álljon itt a "kalandozások" listája. Mint már hangsúlyoztuk, minden évben volt hadjárat, csak nem mindegyikrõl vannak adatok. Ezért nem teljes a lista, és így néha csak magát a kalandozás tényét tudjuk, semmi mást.

899. szeptember 24. Itália, a brentai csata, gyõzelem Berengár király ellen
900. itáliai hadjárat, Modena feldúlása, Velence megtámadása
901. Karintia
902. Morvaország, II. Majomir legyõzése, halála
904. Támadás Berengárral szövetségben III. Lajos császár ellen.
906. Szászország, a szláv dalamancok hívása
907. július 4-6. A pozsonyi gyõztes csata a bajor herceg vezette egyesült keresztény csapatok ellenében, amelyben több ezer harcosa mellett elesik maga a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát. E gyõzelem biztosította kárpát-medencei uralmunkat. Ettõl az idõtõl a magyar határ nyugaton az Enns folyó, melyet 970-ig idegen csapatok szinte nem léptek át! Ez a gyõzelem biztosította megmaradásunkat. Ez történelmünk legjelentõsebb csatája
908. augusztus 3. A türingiai Eisenachnál gyõzelem a türingiai õrgróf serege ellen, elesik az õrgróf is, Freising feldúlása
909. Svábföld, vereség Rottnál Arnulf bajor hercegtõl
910. junius 12. Gyõzelen Augsburgnál a sváb-alemannok (errõl a csatáról nem tanulunk, csak a negyvenöt évvel késõbbirõl), június 22-én gyõzelem Rednitz mellett a frankok ellen, mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fõvezérei is, visszafelé vereség a bajoroktól Neuchingnél
911. hadjárat Burgundiába, Aargau
912. hadjárat Türingiába és Frankföldre
913. hadjárat Burgundiába, visszafelé újra vereség Arnulftól az Inn-nél
914. Arnulf Magyarországra menekül
915. hadjárat Svábföldre, Szászországba, Türingiába egészen Dániáig, közben Bréma felgyújtása, illetve hadjárat Itáliába X. János pápa hívására
916. Arnulf elsõ visszasegítése Bajorországban (végleges a következõ évben)
917. január 21-én Basel lerombolása, Elzász, Lotharingia, a remiremont-i apácák bedobálása a jeges Moselbe, támadás Bizánc ellen és gyõzelem ellenük Ankialosz mellett
919. Szászországban gyõzelem Püchennél Henrik herceg ellen, majd hadjárat Lotharingiába
920. Itália
921. Verdun felgyújtása
922. Végig Itálián, Veronánál gyõzelem Berengár ellensége, Rudolf ellen
923. Újra Itália
924. Szászország, Itália, ott Pavia felgyújtása
926. Bajorország, Svábföld (Szent Gallen elfoglalása május elsején) Lotharingia, Ardennek, egészen az Atlanti-óceánig
927. Itália, X. János pápa testvérét, Pétert segítjük vissza Rómába, közben 924-tõl kilenc éves béke Henrikkel az õ kérésére, amiért adót fizet
933. Itália, Szászország, az elmaradt (!) csata Merseburgnál, amit egyes szakemberek magyar vereségnek állítanak be
934. hadjárat Metzig, délre pedig Bizáncig
935. Burgundia, Aquitania, Itália
937. Bulcsú hírneves hadjárata: Frankföld, Szászország, Lotharingia, Reims, Sens, Orleans, le az Atlanti-óceánig, visszafelé Burgundia, Itália, gyõzelem Capuanál
938. Szászország, Türingia, vereség Drömlingnél
939. Itália Rómáig
940. Itália, vereség Rietinél a longobárdoktól
942. Itália, Provance, át a Pireneusokon, Hispánia, ott a leridai arab vár ostroma
943. Bizánc, öt év béke velük, közben vereség Welsnél Berthold bajor hercegtõl
947. Itália, Otrantóig Taksony vezetésével
948. Bajorország
950. Henrik bajor herceg seregével átlépte az Enns folyót! - Eredménytelenül
951. Itália, Aquitania
954. Bajorország, Frankföld, Németalföld, Burgundia, Itália
955. Bajorország, vereség Augsburgnál
958. április 11. Bizánc (Botond)
961. Makedónia
965. Trákia
968. Hadjárat Bizáncig
970. Trákia, vereséget szenved a bizánciaktól az egyesített viking (rusz)-besenyõ-magyar-bolgár hadsereg. De késõbb is például:
976. Gyõzelem a bolgárokkal szövetségben Bizánc ellen

Összesen 48 hadjáratról tudunk, amelybõl 38 nyugat felé, 10 déli irányba történt. Másfelé is voltak hadjáratok, csak azokról nem maradtak fenn semmilyen adatok. Nem közismert, hogy csapataink azért tudtak néha mesésen gyorsan - pár nap alatt - például Lotharingiába érni, mert a gyülekezési helyünk nem a Duna-Tisza közén volt, hanem a mai Ausztriában, Trangaunál. Ennyire nyugatabbra volt katonai súlypontunk. Innen 3 nap alatt elérték gyors lovaikkal a Rajnát!

Érdemes a 955-ös augsburgi csatánál kicsit elidõzni. A hivatalos - keresztény alapozottságú - történetírás szerint ott megsemmisült Bulcsú és Lehel serege. Fogadjuk el ezt ténynek. Annak ellenére, hogy e megállapításban nyilván több az ideologikus elem, mint a tényszerû. Viszont akkor érthetetlen, hogy a gyõztes birodalmi sereg miért nem támadta meg az akkor szintén Bajorországban lévõ Taksonyt és seregét. Hagyták õket békésen hazamenni, ami akkor nem is volt Augsburgtól olyan messze. Elég volt csak az Enns folyót átlépni. Attól keletre már ötven éve töretlen volt a magyar szupremácia. Az is érthetetlen, hogy a gyõztesek mindjárt melegében miért nem támadták meg a pogány Magyarországot? Miért nem akartak azonnal kiverni minket Európából? Így lett volna logikus. Ennek ellenére két emberöltõ telik még el, mikor a Kárpát-medencét nyugatról elõször keresztény támadás éri, ráadásul a keresztény Magyarországot. A késõbbi Szent István keresztény országát támadják meg, nem a "megvert" pogányt. Milyen érdekes!

Taksony haláláig (970) tehát változatlanul az Enns folyó a nyugati határ. Géza hatalomra kerülésével változott a helyzet. De akkor se nyugati nyomás, hanem belpolitikai okok miatt. Géza ugyanis egyeduralomra törekedett. Ezért kifelé, így nyugat felé is defenzív politikát folytatott. Például fokról-fokra vonta vissza erõit a Lajta és az Enns folyó közötti részrõl. A németek pedig ennek hatására kezdtek e területeken berendezkedni, létrehozva különféle õrgrófságokat. Géza azért néha - látva a nagy német mohóságot - visszaütött. Például 985-ben Melknél. De belharcai miatt, melyek abszolút dinasztikusak voltak, sorra adta fel pozícióit, hogy befelé szabad keze legyen. E cél keretében kezdték az országot nyugatról elözönleni idegen lovagok, papok. Megkeresztelkedésének is ez volt döntõ oka. De nála ez még csak érdek volt, ha úgy tetszik ösztönös machiavellizmus, fiánál vált fanatikus meggyõzõdéssé. Vajk volt a magyar történelem elsõ bolsevikja ("a múltat végképp eltörölni..." szellemében). Totalitárius agyával igazi tabula rasa-t akart csinálni. E "szent" király adta fel bajor sógorainak a Bécsi medencét, mintegy viszont nászajándékként a Gizellán keresztüli szövetségért. Azt mondják róla, sohasem vesztett csatát. Lehet. Viszont vesztett területeket. Érdekes "örök gyõztes"... Leginkább Pürrhoszhoz hasonlít.

A keresztény apologetika Julianosz császárt hitehagyottnak, aposztatának szokta nevezni, mert a gyerekkorában rákényszerített keresztény vallástól megszabadult, s visszatért õsei hitére. Vajon nem inkább Vajk volt a hitehagyott, aki nem csak õsei hitét és a Vérszerzõdést tagadta meg, de még a teljes magyar kultúra kiirtását is életcéljának tekintette. Vajk 997-es hatalomra kerülésével új helyzet állt elõ. Õ Magyarországon úgy mûködött, mint mondjuk 1945 után Rákosi. Egy idegen ideológiát terjesztett erõszakkal, idegen segítséggel. Hatalomra jutása törvénytelen volt. Az õsi jogfelfogás, a szeniorátus elve alapján a hatalom Koppányt illette volna. A késõbbi keresztény krónikák a keresztény felfogást, a primogenitúra, az elsõszülöttség elvét tekintették mérvadónak, s utólag jogszerûnek. Ez olyan volt, mint manapság Amerika ténykedése Irakban, ahová saját ideológiáját, értékrendszerét kivánja bevezetni, a "vérfertõzõ" irakival szemben. Vajkot keresztény alapozottságú hivatalos történetírásunk mint államalapítót élteti. Viszont akkor fennmarad az a szerény kérdés, hogy Géza vagy Taksony miféle állam élén állt? Mi volt az õ "urszáguk"? A korábbi századokkal ellentétben a II. vatikáni zsinat óta a katolikus egyház manapság a békésebb arcát mutatja, még visszamenõleg is. A "harcos egyházat" felváltotta a szeretõ, megértõ, karitatív egyház. Ami persze nem más, mint egyszerû taktika. A megrendült helyzetû egyház saját érdekében a megrendült helyzetûek jogát hirdeti önmaga érdekében. Túl akarja élni saját eljelentéktelenedését. Ezért is annyira nyitott, ökumenikus. A cél a túlélés, a helyzetben maradás. Az ideológiát pedig ennek megfelelõen súlypontozzák át. Vajk-István kapcsán ma már azt is tagadják, hogy a Koppány elleni harc és a térítés vérfürdõvel járt. Becslések szerint e "német-magyar háborúban" a magyarság 15-20 százalékát irtották ki - az "üdvösség", a "szeretet" és a "haladás" jegyében. Joggal nevezi Szent Istvánt csak Véreskezû Vajknak Határ Gyõzõ. Amit persze ma már tagadnak, de még az 1938-as Szent István emlékkönyvben, melynek szerkesztõje Serédi Jusztinián hercegprímás volt, a katolikus Hóman Bálint büszkén a "pogányirtó" Szent Istvánról lelkendezett. De manapság kínos humanista világunkban Koppány négyfelé vágatása Jézus nevében, Tonuzoba és felesége élve eltemetése hasonlóan magasztos eszme érdekében, vagy emlékezzünk a kirívóan kegyetlen szent istváni törvényekre, elpusztított õsi kultúránkra, táltosaink legyilkolására stb. Márfi Gyula veszprémi érsek nemrég Koppány és Vajk harcát csak egyszerû hatalmi harcnak nevezte Hómanék pogányirtásával szemben. Vagyis valamelyikük nem mond igazat... Új történelmi adatok e kérdésrõl ugyanis nincsenek. Koppánnyal kapcsolatban ezer év után is rossz a keresztény egyház lelkiismerete, amely a keresztény "ressentiment", a "szeresd ellenségedet" jegyében még áldozatának sem tud megbocsátani. Ezért logikusan csak a gyûlölete marad, lelki higiéniája érdekében. A keresztény magyar is gyakran gyûlölettel tekint a nem keresztény magyarra, mert a keresztény elnyomja benne a magyart. Keresztény identitása a meghatározóbb. Noha krisztusi alázatot szajkóz, a gyûlölet mellett le is nézi a nem keresztényt. Igaza van Carl Sagannak. A kereszténység úgy hat népekre, egyénekre, mint egy agymûtét. Más emberré válnak, elszakadnak gyökereiktõl, múltjuktól, nemzetüktõl, néha egész civilizációkat tagadnak meg.

Egyébként érdekes államalapítás az, amelynek során a legfontosabb, agyonszajkózott tett a püspökségek felállítása, a dézsma bevezetése, a templomok építése volt. Szent István, a "nagy uralkodó" mítosza elgondolkodtató Vászoly esetében is. A minden szempontból törvényes utód megvakíttatása - a kereszténység érdekében - jól mutatja, hogy szentünk politikája keresztény lehetett, de nemzeti semmiképpen. Nem királya, nem vezetõje volt a nemzetnek, hanem idegen érdek helytartója. Nem nagyon érthetõ, hogy noha Vászolyt gyakran nevezik keresztény nevén Vazulnak is, akkor itt miféle pogányságról van szó az õ esetében? Vazul, ha talán nem is volt buzgó keresztény, de feltehetõen lett volna annyira pragmatikus, mint a hugenotta Navarrai Henrik, akinek Párizs megért egy misét. Vagyis valami másnak kell az õ esetében lennie, amiért István általa az Árpádok kiirtására törekedett. Egyesek a Vászoly-fiak "kimenekítését" az országból is valamiféle nagy érdemének mondják Vajk-Istvánnak. De ha egy nagy és erõskezû uralkodó saját birodalmában, saját feleségével szemben nem tud három ilyen fontos személyt megvédeni, az mitõl olyan kiváló? Ha Gizellának ilyen nagy befolyása volt, akkor férje igencsak papucs lehetett. De a legfontosabb ideológiai szlogen "szentünk" nagyságának bizonyítására az, hogy "általa csatlakoztunk Európához". Viszont már korábban írtuk, hogy akkor politikai értelemben még nem volt Európa. A Római Birodalom volt, de ahhoz nem csatlakoztunk, mindössze a kereszténységhez. De akkor már az etiópok is keresztények voltak, és mindmáig nem nevezik ezért európainak magukat! A birodalomhoz való csatlakozás normális esetben (lásd: gótok, burgundok, frankok stb.) úgy történt, hogy a császár befogadott egy népet, amely neki hûbérese lett, viszont cserébe megvédte. Vajk-István azonban - és erre büszkék vagyunk! - nem lett a császár alattvalója, "csak" a pápáé. Amire az apologéták azt szokták mondani, hogy ez "égi" istennek történt alárendelés, ami nem megalázó. Lehet, de a másik sem volt az a kor felfogásában. A csehek vagy a lengyelek elég jól viselték. Adót viszont István urunk is fizetett égi felettese földi helytartójának.

Elgondolkodtató a Szûz Máriának vagy Boldogasszonynak tett felajánlás is. E tény egy keresztény hívõ számára nyilván szép és felemelõ dolog, de egy reálpolitikusnak igencsak szánalmas megoldás. Az "államalapítónak" ennyire nem volt realitásérzéke? Akkor õ még III. Károlynál (1711-1740) is rosszabb politikus volt. Õ lánya trónöröklését nemzetközi szerzõdésekkel kívánta biztosítani. Tudjuk milyen eredménnyel... Bár neki legalább volt egy intelligens hadvezére és államférfija, a Savolyai herceg. Õ ugyanis a nemzetközi szerzõdések helyett azt javasolta urának, hogy tele kincstára legyen, és kétszázezer katonája, ez ugyanis hatékonyabb. A nemzet megvédése is könnyebben ment volna, ha egységes, és nem ülnek idegenek a nyakán. De ez ellen éppen István tett legtöbbet. E tettével ugyanis, mármint a pápáknak történt önalárendelésével, megkérdõjelezte a korabeli "Európa" hierarchiáját, amivel kiélezte a viszonyt a császárral. Igazán nem is lehet érteni, miért tette. Az, ami a "súlyos" augsburgi vereség után se következett be a pogány Magyarországgal, István idejében kétszer (1018, 1031) is nyugatról érte támadás a keresztény Magyarországot.

Mert a császár nem tûrhette tekintélye, hatalma csorbítását egy a kereszténységbe éppen csak betért neofita által. A korszellem nem engedte. István utóda, Orseolo Péter talán e lehetetlen helyzetet látva lett a császár hûbérese, bár ez rajta ostoba belpolitikája miatt nem segíthetett. Nagyjából Könyves Kálmán korára "higgad le" a császár. Addigra vette tudomásul a tõle független keresztény magyar államot.
A mai Magyarországon minden évben megünnepeltetik a szent istváni államalapítást, mivel a hatalmon levõk annak folytatásaként tekintenek saját hatalmukra. Amivel csak az a baj, hogy szentünk halála után azonnal összeomlott állama, majd szándékaival ellentétben az általa megsemmisítésre ítélt Vászoly-leszármazottak alkotnak szilárd hatalmat, államot Magyarországon. Vagyis "hála a nagy uralkodónak", történelmünk mindjárt a szent halála után más irányt vett, vagyis a "hatalmi harcot" (Márfi Gyula) nem István nyerte, hanem ellenfelei - a nemzet szerencséjére. "Csak" az volt a probléma e gyõzelemmel, hogy a papok idõben váltottak, a gyõztes mellé álltak, és továbbra is a nyakunkon maradtak. Az Istvánhoz valójában semmi módon sem köthetõ Szent Korona-kultusz is egy utólagos mítosz az "istváni helyzet konszolidálására".

Érdekes az istváni választás is Bizánc és Róma között, ebben is "elõrelátó" volt "nagy királyunk". Képzeljük el a két "ajánlatot". Róma akkor egy legfeljebb tíz-húszezres piszkos kisváros a maga teljes bigottságában, ahol a legszínvonalasabb kikapcsolódás a teljesen mindennapos eretnekgyilkolászás és a pápák s családjaik egymás elleni harca, nem ritkán vérfertõzõ élete volt. Ezzel szemben állt az akkori milliós Bizánc a csillogásával, ahol persze szintén nagy volt a papok hatalma, de még antik hagyományként voltak színházak, könyvtárak, virágzó gazdaság stb. Istvánunk pedig mégis az elõbbit életformát választotta maga és "népe" számára. Ez bizony vagy tudatlanság, vagy bigottság volt a részérõl. Feltehetõen mindkettõ. Ez a választás olyan volt, mintha ma valaki a perspektívát nézve inkább választja Észak-Koreát lakhelyéül, mint Ausztriát. Nyilván ilyen elszánt, elvhû ember is akad, de egy egész nemzet számára ez meglehetõsen békaperspektíva. István esete talán annyiban érthetõ, de nem menthetõ, hogy õ a korabeli keresztény világba csak a nyugati, akkor alakulgató lovagi kultúra által nyert beavatást, amely nem terjedt ki még az írás-olvasás elsajátításáig sem. A parancs (a vallás) viszont megfellebbezhetetlen volt. Egyszerû, nem túl tagolt agyú lelkeknek pedig ennyi mindenkor elég.

A Koppány-Vajk konfliktus kapcsán napjainkban egyre gyakrabban hallható az a vélemény, hogy Koppány bizánci keresztény volt, noha erre semmilyen adat nincs. Például mi volt a keresztény neve? Az, hogy egykori hatalmi övezetében korabeli templommaradványokat találtak, semmit nem jelent. De Bulcsú kapcsán is lelkendeznek azon, hogy õ is keresztény lett Bizáncban 948-ban. Az õ keresztény nevét se tudjuk. Arról nem is beszélve, hogy az olyan bizánci híradásokat rendre elhallgatják, melyek arról panaszkodnak, hogy Bulcsú nem vált kereszténnyé egy kis sós víztõl. Miként Géza sem. Vele kapcsolatos egy talán korabeli jellemzõ monda e kérdésrõl. Már "keresztény volt", mikor egyik pap megrótta, hogy még áldoz a pogány isteneknek is. Mire azt felelte: elég gazdag ahhoz, hogy több istennek áldozzon. És itt ez a lényeg. A pogány szemlélet szerint minél több isten jóindulatát meg kell nyerni, nem csak egyét. Õk elfogadták a keresztény isten támogatását is, de nem mondtak le a többirõl se. Bulcsú is így gondolkodott. A csillogó Bizánc tetszett neki (jobb ízlése volt Vajknál), gondolta, akkor azok istene is hatalmas, hát egy kis hókusz-pókuszt megér, ha megnyeri annak is a jóindulatát. Viszont Koppány esetében még errõl sem beszélhetünk. Pogány magyar templomokat pedig nem azért nem találnak, mert Koppány stb. keresztény volt, hanem mert õseink nem építettek: ligetekben, fák tövében, forrásoknál stb. áldoztak. Túl kellene már lépnünk ezen a mindenben kereszténységet és Jézuskát keresõ és találó megrögzöttségen. "Magyarország az az ország nagymacska, amelynek megvan a maga forró kásája - az elaggott zsidókereszténység vallásszédelgése, és ez a macskaország ezt az õ forró kásáját behúzott körömmel, állhatatosan kerülgeti"(Határ Gyõzõ).

A magyarság õsvallásával kapcsolatban mostanság "õsi monoteizmusról" beszélnek egyes kutatók. Legfõbb érvük, hogy magyar istenek nevei nem maradtak fenn. Vagyis sumér vagy görög analógiára képzelik el õsi hitünket. Ezt viszont semmi pozitív bizonyítékkal nem tudják alátámasztani. Inkább tûnik valószínûnek az, hogy õseinknek nem volt antropomorf istenképük. Nyelvünk által megõrzött tények legalábbis erre utalnak. Õseink csak megneveztek bizonyos természeti jelenségeket, tiszteltek természetfölötti erõket. Ráadásul az ilyen megnevezések (pl. ármány, íz) is átvételek más kultúrákból. Õseink világképe még leginkább a kínaival rokonítható, ahol szintén vannak "felsõbb erõk", de személyes istenek nincsenek. A magyar õsi hitet tehát nem csak azért nehéz rekonstruálni, mert a keresztények kiirtották. Arról nem is beszélve, hogy ha a Vérszerzõdésre gondolunk, amely hét törzs, hét nép és valószínûleg hét mitológia egyesülése volt, akkor még érdekesebb a helyzet. Ehhez tegyük hozzá még az akkori korok kozmopolita vallásait (kereszténység, manicheizmus, iszlám, buddhizmus), azok esetleges hatásait. És akkor látjuk mennyire komplex kérdéssel állunk szemben.

A szent istváni mû mindmáig bennünket talán legjobban sújtó darabja az Intelmek nevû "eligazításunk" a miheztartás végett. Az Intelmekrõl úgy tanítják, hogy Szent István iratta fiának Szent Imrének. E mûrõl azonban az egész Árpád-kor nem tud. A XV. században került csak elõ, magyar törvényekhez volt hozzácsapva. Elsõsorban ebbõl következtet a "kegyes" történetírás arra, hogy Istvánnak köze van hozzá. Ezt evidenciaként kezelik tudósaink. Ennek ellenére sokan foglalkoznak vele, mindenekelõtt szövegelemzések formájában, hogy bizonyítsák is. Igen érdekes egy írás. Állítólag 1020 körül írták, viszont mind a tíz fejezetének kezdõ sorai - "In nomine sancte Trinitatis et individuae Unitatis" - XII. századi szófordulatok. A tíz fejezetbõl az elsõ hat az egyházról szól. Arról, hogy mi a kötelessége az uralkodónak a papokkal szemben - fordítva semmi. További négy a világi országnagyokról. A nép, a nemzet nem létezik. A szerzõ sohasem használja "István országa" esetében a regnum (királyság) szót, helyette az alacsonyabb rendû comitatusról (tartomány) beszél. Ez akkora sértés, szinte elképzelhetetlen, hogy ilyet bárkinek elnéztek volna. Aztán István fiát az "elõzõ királyok" követésére buzdítja. "Eleink követését a királyi méltóságban a nyolcadik hely illeti meg. Tudod, hogy mindeneknél nagyobb királyi ékesség az elõttünk valóknak törvényeit követnünk és tisztes szülõinknek szerinte cselekednünk. Mert ki is megveti eleink törvényeit, annak nincs gondja, az isteni törvényekre sem... Mert nehéz neked eme tartománynak uralmát tartanod, ha nem leendesz az elõtted uralkodó királyok szokásainak követõjévé." Vagyis a pogány fejedelmeké? Más elõdök ugyanis nem lehetnek az õ esetükben. Azt hiszem, ez elég világos szöveg, bár az apologetikusok erre azt mondják, hogy a szerzõ "úgy általában" gondolt a korábbi mindenféle keresztény uralkodókra.... Persze ezt bizonyítani nem tudják, csak valahogy meg kell magyarázni a magyarázhatatlant. Viszont nem értem akkor a "szülõk követését". Azt is csak úgy általában kell érteni? Az egész hozzáállás hasonlít a bibliamagyarázásokra. Ott soronként és a pillanatnyi érdekek alapján döntik el, hogy mikor kell szó szerint vagy csak szimbolikusan érteni az "igazságot".

Elgondolkodtató, hogy az uralkodó a trónörökösnek nem teszi kötelezõvé az utód nemzését. Talán ez az egy, amiben Istvánra és fiára ismerhetünk az intelmekkel kapcsolatban. Vazul és fiai esetében is láttuk, hogy Vajk-Istvánt az Árpád-ház és azon keresztül a nemzet sorsa nem érdekelte, csak a kereszténységé. Az õ gondolkodásának súlypontja a kereszténységben található, nem a nemzetben, azt szolgálta, nem a népét. A vendégekkel (hospes) kapcsolatos megjegyzése évszázadok óta manipuláció tárgya a nemzet felbomlasztása érdekében. Annak idején a hospes kizárólag csak a papokra és lovagokra vonatkozott, nemzetiségekrõl szó sem volt. Az Intelmek egy közönséges fejedelmi tükör rengeteg betoldással, feltehetõen a XII. századból. Lehet, hogy valami hasonló István udvarában is volt, de hogy ez a szöveg nem Magyarországon készült, az nyilvánvaló. Legvalószínûbb lotharingiai ill. burgundiai eredete. Szerzõje egyetlen olyan fogalmat (rang, hivatal stb.) nem használ, nem ismer(?), amely magyar hovatartozást mutatna. Ennyit ne tudott volna egy itt élõ fõpap? Egyébként az egész szöveg annyira nemzetidegen, azt semmibe vevõ, hogy ha ennek ellenére mégis köze lenne szentünkhöz, akkor az ezért szégyellje magát. Olyan ez a kioktatás, mint egy öreg janicsár eligazítása egy janicseri-oglu (janicsárinas)
számára. Hiába szajkózzák az apologéták állandóan. Szó sincs benne semmiféle nemzeti megmaradásról. Egy steril udvari szöveg papokról és udvari emberekrõl. Mintha egy "tartomány" csak azokból állna.

Szent István mentette meg a magyarságot? Az õ mûve, amely halálakor azonnal összeomlott? Miatta maradtunk fenn? De hiszen addig oly jól elvoltunk. Legtöbb nyomorúságunk éppen vele és miatta kezdõdött.

Forrás: http://vilagnezet...n=blhshare