Menetelés a centrumba
rta: bandee - Dtum: 2013. november 19. 16:29:49
Sem Marine Le Pen, sem Geert Wilders világképe nem vág egybe pártjaik számos támogatójának valóban szélsõjobboldali elképzeléseivel, de úgy csatornázzák be ezeket az embereket országaik politikai életébe, hogy a pártok inkább távolodnak a radikalizmustól. Pont az ellentéte ez annak a politikának, amit Orbán Viktor követ.
link:http://magyarnara...umba-87487
Teljes hr
November 13-án két nyugati, befolyásos radikális jobboldali párt – a francia Nemzeti Front (FN), valamint a holland Szabadságpárt (PVV) – megállapodott: a 2014-es EP-választások után a konzervatívokhoz, szocialistákhoz, liberálisokhoz stb. hasonlóan maguk is szövetségre lépnek, és parlamenti frakciót hoznak létre az Európai Parlamentben. A hágai bejelentés megmozgatta mind az indulatokat, mind pedig a fantáziát.

A legérdekesebbre a közvetett magyar reakciók sikeredtek: a Fidesz kommunikációjában, mely aztán a külügyminisztérium egyes munkatársainak nyilatkozataiban is visszhangra lelt, már egy Nyugat-Európát elöntõ szélsõjobboldali vonulat tûnik fel, melynek megakadályozása a magyarhoz hasonlóan ötletes megoldásokat fog kikényszeríteni. A Fidesz ugyanis – így e nyilatkozatok – sikeresen kebelezte be és így valamelyest a centrumba terelte azokat, akik a szélsõségek, azaz a Jobbik felé korábban elkószáltak. Hogy ez tényleg ekként történt-e, avagy sem, arról már volt alkalmunk írni, illetve vele kapcsolatban a kételyeket kifejezni, hisz a Fidesz valóban magához vonzott számos egykori jobbikost, de erre csak úgy volt képes, hogy magáévá tette a szélsõjobboldali párt számos eszméjét, programjának megannyi elemét.

Viszont most inkább azt vizsgáljuk, mennyiben tekinthetõ a nyugati demokráciákkal szembeni valódi kihívásnak a francia Marine Le Pen (címoldali képünkön), illetve a holland Geert Wilders szövetségteremtõ ötlete, s hogy valójában milyen is ez a két párt?

Nos, tény, hogy a radikális szervezetek minden eddigi próbálkozása, hogy valamiféle „internacionáléba” tömörüljenek, gyorsan gyászos véget ért. Szemben a centrummal ezeknek a szervezeteknek ugyanis lételemük a nacionalizmus, így aztán bármilyen barátibb közeledésüket a szûkös nemzeti szemlélet s a sovén konkurenciaharc gyorsan felõrölte. (Lám, lám, a Fidesz és a Traian Bãsescu román államfõ által uralt ottani jobboldal szívélyes múltjából sem maradt mára semmi, annak dacára, hogy e pártok mindössze nacionalisták, a közfelfogást illetõen egyik sem minõsült eddig szélsõségesnek.) Ebbõl kiindulva mindenféle aggodalom egyelõre idõ elõtti, mi több, talán eltúlzott is. Mindazonáltal érdemes azért jó elõre tisztáznunk, hogy beleillik-e ez a két párt abba a sémába, mely a közvélekedésben a radikális jobboldali pártokról él.

Valóban, mindkét szervezetet számos olyan politikai célkitûzés jellemezte az elmúlt évek során, amelyek hozzátartoznak a radikálisok repertoárjához: rendpártibbak, mint a francia, illetve holland társadalom többi pártja, és hangosan idegenellenesek. Számos kormányzati követeléseik között súlyosan diszkriminatív is megfogalmazódott, különösen bevándorlókkal szembeni attitûdjeikben; ráadásul euroszkeptikusak is. Ugyanakkor érdemes rákérdezni, milyen mértékben statikusak ezek a pártok, vagy ellenkezõleg, képesek lennének-e elmozdulni korábbi álláspontjaikról annak megfelelõen, amiként az adott társadalom dinamikája ezt megköveteli?

Erre a kérdésre egyértelmû igennel lehet válaszolni. A francia Nemzeti Front látványos menetelésbe kezdett a centrum felé, amióta az alapító Jean-Marie Le Pen átadta a vezetést lányának, Marine-nak. Hogy ez mennyire volt a pártközi csatározásokhoz kötõdõ kényszer vagy inkább a társadalomban bekövetkezett változások következménye, arról lehet vitázni. Az nyilvánvaló, hogy a centrista jobboldal vezetõjeként az Élysée-palotát elfoglaló Jacques Chirac egyik elsõ dolga volt egyértelmûen szembefordulni a Nemzeti Fronttal, s kizárni mindennemû együttmûködést vele. Ezzel a szervezetet a politikai tér olyan peremvidékére számûzte, ahonnan lehetetlen volt minden kísérlete dacára betörni a kormányzati politikába. Nem gondolta ezt másként Chirac utóda, Nicolas Sarkozy sem, ám õ, merõ populizmusból magáévá tette az FN számos követelését, elsõsorban a bevándorlókra, illetve a nagyvárosok külsõ negyedeiben élõ muszlimokra vonatkozóan. Az, hogy Sarkozy hasonló szólamokat hallatott, mint korábban Jean-Marie Le Pen, sokak elõtt legitimálta a Nemzeti Front célkitûzéseit, s így a párt elszigeteltsége lassan oldódni kezdett. Számos vonatkozásban felgyorsította e folyamatot a Nemzeti Front gyakori jó szereplése a – kiváltképp az önkormányzati – választásokon.

Wilders háttere egészen más; a Szabadságpártnak radikális, elsõsorban a bevándorlókra koncentráló szólamai egy vadonatúj holland problémát ragadtak meg, nem úgy, mint a Nemzeti Front Franciaországa esetében, ahol olykor még az algériai háborúból máig cipelt politikai tehertétel is aktuális üzenetté válhatott. Ugyanakkor Wilders mindig is bonyolult figura volt, és ez pártját is bonyolult, nem egyértelmûen szélsõséges, bár radikális formációvá tette. Ne feledjük, Wilders felesége, Márfai Krisztina magyar, így mindig sikerrel védhette ki a felé irányuló kritikákat, azt mondván: nem gyûlöli az idegeneket, családi okok miatt számtalanszor megfordul Magyarországon, ahol szintén otthon érzi magát. Ám úgy véli, mind Hollandiának, mind pedig az ott megtelepedõknek vitális érdeke, hogy magukévá tegyék a holland nyelvet, átvegyenek helyi szokásokat, s tiszteljék azt a liberális rendszert, ami rengeteg mindent megenged, így könnyû visszaélni vele. Wilders igazából nagyon nyitott figura, akire semmilyen jobboldali-konzervatív, radikális közhely nem illik; ráadásul még ateista is.

A két párt tervezett összefogása tehát nem két azonos célú szélsõség közeledését jelenti: ez a politikai centrumba való menetelésük következménye. Nem kétséges, sem Marine Le Pen, sem pedig Wilders világképe nem vág egybe pártjuk számos támogatójának valóban szélsõjobboldali elképzeléseivel, de hogy úgy csatornázzák be ezeket az embereket országaik politikai életébe, hogy pártjaik inkább távolodjanak a radikalizmustól, az unikum, s egyben meghökkentõ jelenség. Pont az ellentéte annak a politikának, amit Orbán Viktor követ.

link:http://magyarnara...umba-87487