KISEBBSÉGBEN: Valami bûzlik... Európában
rta: postaimre - Dtum: 2014. mjus 12. 19:10:05
Az orra megvan hozzá, de esze annyi se...., na mindegy, valamit már csak megérez ez a sok hivatásos rettegõ. Tavaly Iaºi-ban, az idén Marosvásárhelyen volt UNITER-díjakat kiosztó gála. Jó, hogy ez a rendezvény kimozdult Bukarestbõl. Mert egyre nyilvánvalóbb, hogy a jó színházat most vidéken csinálják.
Teljes hr
Az orra megvan hozzá, de esze annyi se...., na mindegy, valamit már csak megérez ez a sok hivatásos rettegõ. Tavaly Iaºi-ban, az idén Marosvásárhelyen volt UNITER-díjakat kiosztó gála. Jó, hogy ez a rendezvény kimozdult Bukarestbõl. Mert egyre nyilvánvalóbb, hogy a jó színházat most vidéken csinálják. Ott, ahol a színészek – még mindig! – színházzal foglalkoznak; nem köti le õket annyira a folytatásos filmekben, vagyis a szappanoperákban való szereplés vágya, lehetõsége, a gyors pénzkeresés... Persze ez sem elítélendõ, de nem mûvészi cél. Mert ugye: „Léle-lélek, de mibõl élek?” – jut eszünkbe a bölcs mondás, a kétgarasos bölcsesség...

Feltûnõ, hogy két színházunk is – a Kolozsvári Állami Magyar Színház és a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház – immár állandó helyet szerzett magának a romániai színjátszás élvonalában. A kolozsváriak az idén nyolcadszor (!) nyerték el a legjobb elõadás díját. És most Bocsárdi László kapta – a sepsiszentgyörgyi Hamlet elõadásért a legjobb rendezésért járó díjat; Bartha József pedig ugyancsak a sepsiszentgyörgyi Hamlet létrehozásában nyújtott teljesítményéért a legjobb díszlet tervezéséért odaítélt díjat.

Ismert dolgok ezek, miért tartjuk mégis fontosnak, hogy visszatérjünk rájuk? Elsõsorban azért, mert mind a kolozsváriak produkciója – a Viktória, avagy a gyermekuralom -, mind a sepsiszentgyörgyiek Hamletje hasonló életérzést szólaltat meg. Az élõ halottak világában élünk, mondják ezek az elõadások. Hamlet, ugye, külföldi tanulmányai után hazatérve megállapítja: „Valami bûzlik Dániában!” S ugyan minek olyan fullasztó a szaga? Hát az idejétmúlt feudális, illetve patriarchális államé, amely részben-egészben ma is létezik földrészünkön, még ha ezt sikerrel álcázzák, tagadják is, de a köznép mentalitásában megbecsült helye van mindmáig. Ott a trónbitorló büntetlenül megölheti Hamlet apját, vagyis a törvényes uralkodót; feleségül veheti Hamlet anyját – s feltehetõleg nem a nõ fiatalságáért és szépségéért, hanem királynõi mivoltáért teszi ezt, azért hogy az örök királynõ jelenlétével mintegy szentesítse a gaztettet; sd a hatalom ura – mai szóval: államfõ, diktátor - besúgókat állíthat rá Hamletre – a hazatérõ állampolgárra - „az ország biztonsága érdekében” stb., stb. Közismert – és gyakorlott! – praktikák... A Viktorban pedig a mi mai nyugati világunk bûzlik hasonló intenzitással. E világ ugyancsak teli van élõ halottakkal, akik fel is vonulnak elõttünk büszkén Silviu Purcãrete rendezésében. És nem mellékszereplõk, bár koronázatlanul bûzlenek. Õk a társadalom alapjai – az a bizonyos középosztály, amelynek a létrejöttét szorgalmazzák Kelet-Európa immár Nyugat felé törtetõ, hajbókoló, vágyakozó, menekülõ vagy szédelgõ országaiban is, például szép hazánkban... És nyilván, elõbb vagy utóbb ugyanúgy bûzleni fognak ez utóbbiak is, ha nem jobban. Mert örökké ki kell tûnni valamiben, valamivel...

Nemrég olvashattunk egy újabb európai bûzbombáról, pontosabban arról, hogy a németországbeli újnácik Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban – és még ugyan hol? Hát Hamlet hazájában, Dániában! – ünnepelték Hitler Adolfot. Azokban az országokban, amelyeket katonailag lerohant, megszállt, megcsúfolt hajdan az illetõ... Hogy miért teszik ezt? Mert Németországban tiltva van minden ilyen ünneplés és minden náci jelkép. Az említett országokban viszont labdába rúghatnak velük! Demokrácia van... Szagos ugyan, de még megvan. Hogy meddig? Azt kérdezzék meg esetleg Marine le Pentõl. Mert a tiltás nem minden. Csupán másokra tólja a felelõsséget. Attól, mint láthatjuk, még vidáman megélnek a kis hitleristák – néhány lépésre a német határtól... Vagy képzeljük el a Jobbikot, amint nálunk ünnepli Szálasit... Olyan helyzetet kellene teremteni, amelyben nincs reájuk szüksége senkinek. Hát ez valamivel nehezebb. Marad tehát a bûz...

Az EU, ugy-e, a nemzetállamok Európája. A nemzetállam viszont egy elavult, XIX. századbeli államforma, amely önmagában véve is bûzlik. Szagossá teszi õt a nemzeti alapon történõ diszkrimináció. Ha ezt nem látjuk be, és továbbra is a nemzetállami mundérban menetelünk, akkor egy újabb világháború felé tartunk, amit például az orosz—ukrán válság máris kirobbanthat. Kell ez nekünk?! Mert kísérteties a párhuzam: a XIX. század 50-es éveiben zajlott a krími háború – Oroszország és az akkori nagyok: Franciaország, Anglia, Törökország valamint a hozzájuk csatlakozott apróbb államok között. Ez az összecsapás ötszázezer (!) halottat produkált. Méltán tekinthetõ az elsõ világháború fõpróbájának. És a mostani krími annexió és az azt követõ kardcsörtetés pedig vajon minek a fõpróbája? Isten mentsen tõle!

Egy másik válság idején, 1956-ban a nyugati hatalmak nem vállaltak katonai szerepet, hanem békésen lesre futtatták a Szovjetuniót. Igaz, hogy ehhez 40 év kellett – de sikerült. Nyilván, ez sem volt áldozatmentes, de nem lehet egy napon emlegetni a világégéssel... Talán valami hasonló kellene tenni most is, Putyinékkal. Mert az orosz—ukrán válságra nincs katonai megoldás. Miként semmilyen válságra sincs katonai megoldás. Ez azért megfontolandó...
- See more at: Link