Csurka István - Zsidó betelepítés Magyarországra (újra és újra)
rta: postaimre - Dtum: 2014. mjus 15. 08:56:43
Csurka István Magyar szemmel 2001. június 28.-augusztus 02.
Sorozatot kezdek el ma. A közlendõ anyag terjedelme nagy, megmondani sem tudom, hogy ennek az írásnak hány része lesz. Az Izraelbõl Magyarországra irányuló tõkebefektetés útját, módját, célját kívánom végigkísérni, különös tekintettel az "ingatlanfejlesztésekre". Ez a szó azért van idézõjelben, mert új keletû, és talán szándékosan is homályos tartalmú. A magyar fül még nemigen érti, hogyan lehet egy ingatlant fejleszteni.
Teljes hr
Csurka István Magyar szemmel 2001. június 28.-augusztus 02.
Sorozatot kezdek el ma. A közlendõ anyag terjedelme nagy, megmondani sem tudom, hogy ennek az írásnak hány része lesz. Az Izraelbõl Magyarországra irányuló tõkebefektetés útját, módját, célját kívánom végigkísérni, különös tekintettel az "ingatlanfejlesztésekre". Ez a szó azért van idézõjelben, mert új keletû, és talán szándékosan is homályos tartalmú. A magyar fül még nemigen érti, hogyan lehet egy ingatlant fejleszteni. Hiszen, ha ház, történetesen, akkor még csak hagyján, akkor lehet tatarozni, emeletet ráépíteni, szebbíteni, s ezt lehet ugyan "fejlesztés"-nek mondani, de már ebben az esetben is eltérünk nyelvünk tárgyias szellemétõl, amely szereti megnevezni a dolgokat és a tatarozást tatarozásnak, a ráépítést ráépítésnek mondja. A legegyszerûbb ingatlanfejlesztés egyébként húsvét elõtt történt, annak idején, amikor a gondos gazdaasszony kimeszelte a házát. Szép fehérre.

Manapság nem ilyen meszelések vannak. Elõször papíron meszelik, minõsítik át a földet, mezõbõl, szántóból belterületté, alácsövezik, villanyt, gázt, csatornát építenek bele, s ez már kétségtelenül fejlesztés. A baj csak az, hogy ez-után a fejlesztés után rendszerint megváltoznak a tulajdonviszonyok. Érkezik egy vevõ valahonnan -, megveszi a telket. No, nem éppen azon az áron, amit mezõkorában ért, de nem is azon, amit alácsatornázva ér. S ekkor kezdõdik, az új, tõkeerõs tulajdonos jóvoltából az igazi fejlesztés: rövidesen elkészül a plaza vagy a "gyógycentrum". Az Ingatlanbefektetés címû újság írja: "1995-ben és 1996-ban a befektetéseknek újabb lendületet adott az izraeli gazdaságban bekövetkezett belsõ válság, amely a külföld felé terelte a pénzembereket, és az, hogy akkorra Magyarországot a térség egyik legstabilabb, befektetésre alkalmasabb piacaként tartották számon." - Itt azért álljunk meg egy szóra. Milyen stabilitás volt akkor hazánkban? A Bokros-féle stabilitás éveit éltük, mindenki - mármint a Bokros-Suchman-Medgyessy-féle bankárkaszt kivételével - sokkal szegényebb lett, minden eladóvá vált, minden leértékelõdött, gyorsan elkelt a villany, a gáz, a belterületi földek és Tocsik nemsokára elkezdte felvenni a sikerdíjait. Demszky a Vector 2000-nek fizetett, harmonikusan együttmûködött a Horn-Kuncze-kormánnyal, benne majd a Bokrost váltó Medgyessyvel és a mögötte álló Fekete Jánossal. Még itt van a Leumi Bank, de már szedelõzködik. "1998-ra az izraeli befektetések elérték a 250 millió dollárt, és az elõzetes adatok szerint 1999-ben mintegy 300 millió dollárra becsülhetõ a Magyarországra érkezett izraeli tõke nagysága." Azóta a befektetések összege elérte, sõt meghaladta a 900 millió dollárt, s így a kicsiny Izrael bekerült a legnagyobb külföldi befektetõk körébe. Nem sokkal maradva el a hatalmas Németországtól vagy a még nagyobb USA-tól. "Célterületeik közé tartoznak az ipar, a telekommunikáció és legnagyobb mértékben az ingatlanfejlesztések." (Ingatlanbefektetés) Késõbb majd tételesen felsoroljuk ezeket a fejlesztéseket.

Most azonban álljunk meg egy pillanatra. 1995-96-ban adva van egy "belsõ válsággal" küzdõ ország, ahonnan kimenekül a tõke, amint azt az Ingatlanbefektetés a liberális sajtó szóhasználatát idézve írja, meg egy stabil, ahol éppen ennek a stabilitásnak a következtében minden eladó. Itt mindenki szegény, s a napi fennmaradás érdekében mindent el kell adni. Legalábbis ezt mondják azok, akik a gyors privatizációt szorgalmazzák, intézik. Kik ezek? Az egyik Bokros Lajos, aki "Riccardó" álnéven írt a Beszélõbe gazdasági értekezéseket a rendszerváltás elõtt, de ezt soha nem rótták fel neki szocialista elvtársai, sem elõtte, sem utána, és akik magát a Beszélõt állítólag üldözték, a másik pedig Suchman Tamás, a marcali zsidó hitközség tisztségviselõje, egy marcali zsidó fuvaroscsalád sarja. Történik még ekkor az országban, hogy folytatják a megkezdett bankkonszolidációt, azaz pénzt nyomnak bele olyan bankokba, amelyek elõzõleg nagy hiteleket adtak soha meg nem nevezett egyéneknek, cégeknek, és emiatt elvesztették tõkéjük nagy részét, a Nemzeti Bank élérõl eltávolítják a református magyar család történelmi nevû Bod Péter Ákosát, és helyére visszateszik a zsidó származású kedvencet, Surányi Györgyöt, s a stabilitás nagyobb dicsõségére a kormány elkezdi tönkretenni, becsapni, elszegényíteni az államszervezet alapsejtjeit, az önkormányzatokat, visszatartva a korábban elprivatizált belterületi ingatlanaikért járó pénzeket, és sikerdíjat ajánlva fel annak, aki rá tudja beszélni õket, hogy fogadjanak el sokkal kevesebbet is, érjék be egykori vagyonuk töredékével. Az ügylet egyik lebonyolítója, aki még ma is bíróság elõtt áll: Tocsik Márta. A fõbûnösök azonban különbözõ kitüntetések birtokosai. Itt, a stabil országban, ahová a válságövezetbõl menekül a tõke, a bankárok havonta leértékelik a nemzeti valutát, s így a menekült ingatlanfejlesztõ egységnyi dollárjáért minden nappal nagyobb területre teheti rá a kezét. Bankárjai jóvoltából a magyarnak, legyen akár paraszt, kárpótolt, akár önkormányzat, minden órával több földet kell ingatlanfejlesztés alá bocsátani, hogy ugyanazt az összeget kapja meg érte, mint amit tegnap kapott volna.

1996 elején születik meg a médiatörvény, aminek a következtében gyorsan megalakult a két kereskedelmi csatorna, anélkül, hogy kifizetné az ügylet alapján járó áfát, és egyidejûleg rendszeres pusztítás áldozatává lesz a Magyar Televízió, és a nemrégiben alakult Duna Tv is a létéért, a fennmaradásáért küzd. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, természetesen, hogy mindkét kereskedelmi televízió, de elsõsorban a Tv 2, a ma már "mosógép"-tévének nevezett, a Bronfman család tulajdonában van, és az irányítása is ennek megfelelõ. Edgar Bronfman úr tudvalevõleg a Zsidó Világkongresszus elnöke. A Horn-kormány mindjárt hivatalba lépése után magas állami kitüntetéssel jutalmazta. Göncz Árpád elnöksége elsõ ciklusában, a forró napokban, amikor sok jó tanácsra volt szüksége, hét- vagy nyolc ízben járt Amerikában, ennek a világszövetségnek a vendégszeretetét élvezve. Ennek egyik leányvállalata, az Emanuel Alapítvány - és a Soros rendezte meg ott egyik darabjának a bemutatóját, amirõl a Magyar Fórumban tudósítottunk.

Vessünk azonban egy pillantást a válságban lévõ országra is, ahonnan magyar ingatlanfejlesztésekbe menekül a tõke. Ott háború van, pontosabban háború volt, háború dúl jelenidõben, és háború készül a jövõre. A hadsereget állandóan készenlétben kell tartani. Idõnként mindenki katona. Senkinek nincs fogalma róla, hogy mennyibe kerül ennek a mindig gyõztes és mindig számszerû túlerõvel szemben gyõztes hadseregnek a fenntartása, de hogy ez olcsó nem lehet, az nyilvánvaló. A tõkének mégis van útja kifelé. Idézzük újra az Ingatlanbefektetést.

"A Magyarországon megjelenõ külföldi befektetõk közül talán az izraeliek vannak a legspeciálisabb helyzetben. Míg a nyugati országok befektetõi a rendszerváltást követõen érkeztek hazánkba azért, hogy megismerjék az országot és felmérjék a lehetõségeket, addig az izraeli üzletemberek számára Magyarország sok esetben a születés helyét, rokoni, baráti kapcsolatokat jelentett. Ma már kicsit más a helyzet. A Magyarországon jelenlévõ legnagyobb izraeli befektetõk közvetlenül általában nem kötõdnek az itt élõkhöz - ezeket talán az itt dühöngõ antiszemitizmus és a velük született mazochizmus vonzza ide -, de szinte minden esetben olyan képviselõt delegálnak üzleteik élére, aki jól ismeri ezt az országot. Így a befektetések és a magyarországi üzletek hátterében valóban dominálnak a közvetlen, személyes kapcsolatok." Fordítsuk le, értelmezzük az Ingatlanbefektetés ezen mondatait? Miért is ne? Még akkor is, ha ez antiszemitizmusnak minõsül majd. Az izraeli befektetések zsidók számára létesülnek, azokat magyar zsidók irányítják, akik jól ismerik a terepet. Ennyi. Nincs ez másként a másik befektetési ágazatban, a telekommunikációban sem. Ahol pedig ez csak foghíjasan mûködik, mint az Állami Televízióban és Rádióban, a foghíjak betömése céljából ezeket állandóan kereszttûz alatt tartják. Addig, amíg olyan homogén nem lesz a vezetés, mint az izraeli üzletek élén, az ingatlanfejlesztésben. Izraelbõl nézve tehát Magyarország nem egyéb, mint egy nagy ingatlanfejlesztés.

Jó üzlet ez? Igen, de egyelõre csak azért, mert potom pénzért lehet hozzájutni a magyar földhöz, ingatlanhoz. A haszon egyelõre csak a világbanki parancsok szerint tönkretett, elszegényített magyar talaj megvételében jelenik meg. A nagy üzlet majd akkor valósul meg, ha az új áron eladják ugyanezeket a fejlesztett telkeket. De eladják-e?
Lehet-e feltételeznünk, hogy más céljuk is van ezekkel az ingatlanokkal, a fejlesztésekkel, az üzletláncok felépítésével, a plazákkal, mint a késõbbi továbbadás? Gondoljunk bele: a pénzt háborús térbõl hozták ki, egy válságövezetbõl, ahol a legnagyobb tõke tulajdonosai sincsenek teljes biztonságban, s ahol gyakran a saját rendõrségüknek is szembe kell szállniok, sokszor véresen össze kell csapniok azokkal a telepesekkel, akiket az egykori Szovjetunió területérõl hoztak ki. Ezek követelõznek és ezek nem látják be, hogy ott, a volt Palesztina területén már jóformán nincs számukra hely. Már Amerika is szót emelt a további telepítések ellen. Még ha ez meglehetõsen hatástalan maradt is.

A volt Szovjetunió területén, az egykori pogromok helyén államilag fedezett, lappangó antiszemitizmus van, nincs és nem is lehetséges semmilyen ingatlanfejlesztés. Ha ott lakóparkokat építenének és üzleteik élére csak olyan embereket neveznének ki, aki az Ingatlanbefektetés szavaival "jól ismeri az országot", a helyiek szétvernék a berendezéseket és nem tûrnék el a vezetõket, mert õk meg azt ismerik jól - vagy nem jól -, aki a befektetõ szerint jól ismeri az országot. A cionista összegyûjtés programja tehát megfeneklett, mégpedig elsõsorban az arabok nagyarányú szaporodása következtében. Nincs hely, s egyelõre nem lehet annyit kiirtani közülük, hogy legyen. Más hely kell. Azok tehát, akiket a befektetõk megbíznak a fejlesztések vezetésével, akik rokonok és barátok, nem arra figyelmeztetik a terepet nem ismerõ sorstársaikat, a pénzembereket, hogy ne gyertek ide, mert itt tombol az antiszemitizmus, hanem éppen ellenkezõleg, azt mondják, azt kell hogy mondják, hogy itt a pénz is és az ember is biztonságban van, mert a nép - hála Istennek - türelmes, és csak a sajtónk írja azt, hogy itt antiszemitizmus tombol, meg kirekesztés, és üldözik a cigányokat meg a zsidókat. Valószínûleg megmondják nekik nyíltan: - Nézzed, elvtárs, ezt csak a mi sajtónk írja, hogy olcsó legyen a telek. És jön a pénz. Épülnek a plazák, a lakóparkok, a földeket átminõsítik az önkormányzatok, mindenki elõzékeny, és kalapot emel a tõke elõtt.

Bizony, szálláscsinálás ez, mégpedig olyan, amihez a médiumoknak és a pénznek százszázalékos összedolgozására van szükség, mert a gazdanépnek, a fejlesztés elõtti földtulajdonosoknak nem szabad észrevenniök, hogy mi történik. A folyamatnak rejtve, a demokrácia és az Európához való csatlakozás jegyében kell lejátszódnia. Kenyeret keveset kell adni a népnek, de cirkuszt annál inkább. A cirkuszt az ingatlanfejlesztésekhez már évek óta Torgyán szolgáltatja, s ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot az ingatlanfejlesztõknek, nem pedig azzal, hogy idõnként kipát tesz a fejére. Cirkusz az is, amikor "komonistázik", és harag napját tart, s cirkusz az is, amikor letartóztatott mindenesét, államtitkárát védi, holott tudván tudja, kicsoda, micsoda.

A következõ részletben az ide érkezõ pénz útját, esetleges eredetét kísérelem meg nyomon követni.

Az elõzõ részben megállapítottam: az Izraelbõl Magyarországra irányuló tõkebefektetés aránytalanul nagy része ingatlanbefektetés. Megkérdõjeleztem, hogy ennek a hátterében csupán az a cél áll, hogy a magyar ingatlanokat megszerezve, a különbözõ izraeli cégek extra-profitokra tegyenek szert. Ehhez ugyanis egy idõ múlva el kellene adniok ugyanezt az ingatlant. Ennek azonban semmi jele nincs most. Feltettem továbbá azt a kérdést is, hogy elegendõ magyarázat-e erre az egyirányú, s jellegzetes mozgásra az a tény, hogy a magyar föld igen olcsó, s az ingatlanba befektetett pénz oly csekély, hogy nem is kell törõdni azzal, mi történik késõbb. Vagyis egy ismeretlen befektetési cél fennforgását sugalmaztam. Idáig elérve még mindig nem akarok többet, mint újabb tényekkel, tények csoportosításával, okok és összefüggések keresésével tovább kérdezni.

Az eddig feltártakból egyelõre csak annyi világos, hogy valami különös, a szokványos tõkeáramlástól eltérõ dolog történik. Miként már más helyen is, ezúttal is "szálláscsinálás"-nak neveztem a mûveletet. Meglehet, kissé korán és mintegy megelõlegezve valamit, ami ennyire súlyos kérdések esetében megengedhetetlen, tudománytalan eljárás, legalábbis akkor, ha nem következik az okok feltárása. Hát következzék!

Az ingatlanfelvásárláshoz és az ezekkel összefüggõ nagyarányú plazaépítésekhez elõbb meg kellett teremteni a pénzügyi feltételeket. Az az elõfeltétel ugyanis, amelyre az elõzõ részben hivatkoztam, tudniillik a Bokros-csomag és a magyar társadalom vészes elszegényedése, a "minden eladó" állapota maga is következmény. Olyan szerencsétlen állapot, amelybe el kellett jutni. Hogyan jutott a magyar társadalom és a magyar gazdaság a Bokros-csomag állapotába, a "minden eladó" állapotába? Vajon a rendszerváltásnak szükségszerûen kellett ide vezetnie, vagy voltak külsõ és belsõ rásegítõ körülmények, és ezt a magyarságra nézve káros, veszélyes irányt szorgalmazó emberek? Terelõk és elterelõk. Mindenekelõtt meg kell állapítanom, hogy ilyen vizsgálódásokat, amelyek a rendszerváltozás esetleges hátsó céljainak vizsgálatára irányultak, még senki nem kezdeményezett. A rendszerváltás egy üdvös jelenség, amit nem illik egyes körök hátsó szándékaival bemocskolni. Aki így kérdez, gyanús. Az okság különben is, mint olyan, eleve ki van hagyva mai társadalmi kérdésfeltevéseink körébõl. Ma nem szokás megkérdezni, hogy valami vagy valaki az-e, ami, olyan-e, amilyennek látszik, tettével, bûnelkövetésével van-e valami célja, sõt még a törvényeket is úgy hozzák, hogy a következményeivel, a távolabbiakkal különösen nincs tisztában minden törvényhozó.

Akkor, amikor a tudomány, a biológia, az agykutatás, a fizika és a kibernetika egyre több, eddig nem sejtett okra világít rá, addig a társadalmi gondolkozás megreked valami felszínes tudomásulvételben. Az "állam rossz tulajdonos" mondták ki a rendszerváltás hajnalán a liberálisok, és az állítást senki nem kérdõjelezte, vagy nem merte megkérdõjelezni. Mindenfajta állam, minden körülmények között rossz tulajdonos? Továbbá, nincs-e, nem lehet-e érdeke, sõt létérdeke egy közösségnek éppen az állami tulajdonlás esetleg megváltoztatott tartalmú - fenntartása egy adott történelmi szakaszban? El kell-e jutni az állam rossz tulajdonos elven maradva addig, hogy a vízmûveket, a csatornázást, a temetkezést és az energiaipart és kereskedelmet is el kell adni külföldi tulajdonosoknak? Mi az oka annak továbbá, hogy azokat a kivételes személyeket, akik mégis rákérdeztek ezeknek a privatizációknak az okára, rámutattak a helytelenségükre, rövid úton kipenderítették az állásukból, s lehurrogták, majd elhallgattatták õket? Közelmúltunk története, kinevezései és leváltásai, egyes elemek szélsõségesnek és szalonképtelennek nyilvánítása, egyáltalán: az érvelés és érdemi vita nélküli megbélyegzés gyakorlata arra enged következtetni, hogy mindebben megnyilvánul valami erõszak, valami hátsó szándék, amelyrõl a népnek nem szabad tudomást szereznie.
Társadalmunk még ma is egyeduralmi jellegû, erõszakra épül, csak ez az erõszak másképpen van elõadva. Ez nem fizikai erõszak, noha sokszor az is, hanem szellemi. Gúzsba köti a gondolkodást. Ezt az is bizonyítja, hogy arra sem irányul kérdés, hogy miért bélyegzik meg a kérdezõket és miért nem engedik kérdezni a tudományt.

Miért csak egyfajta, lényegében véve marxista és marxistából liberálissá lett közgazdaságtant tanítanak az egyetemen, miért állapítják meg önkényesen és a sajtómonopólium reklámfogásaival az új irodalmi értékeket, miért nem tanítják a történettudomány mindegyik irányzatát, miért van egyoldalúan liberális tájékoztatás és tömegkultúra? De az alapkérdésünknél maradva: miért nem kérdez vagy kérdezhet rá a tudomány a rendszerváltás körülményeire, okaira, esetleges rejtett, feltáratlan céljaira, a rendszerváltást irányítók, vagy azok egyes köreinek kapcsolatrendszerére, függésére, külföldi elkötelezettségeire és a sorsunkat eldöntõ globális erõk velünk kapcsolatos céljaira? Miért nem lehet megkérdezni, hogy valamely tõke honnan jött, mibõl származik és mit akar itt? A gondolkodás megreked ott, hogy a piacgazdaság, amelyet a Nyugat telepít ide, jobb, mint a szovjet szocializmus ami kétségtelen -, de azt már, hogy az ide beérkezõ tõkének valami más, esetleg politikai, netán etnikai célja is lehet, azt szégyenlõsen nem kérdezi senki. Arról már beszélnek a nemzeti radikalizmus körébe tartozó közgazdászok, hogy egyes piacvesztéseinknek, tulajdonvesztéseinknek akár tragikus következményei is lehetnek nemzetünk számára, de a hátsó szándék, a kiszámított kártétel és a "tudatos ingatlanfejlesztés" gondolatáig nem jut el senki. A privatizációnak a nemzeti sorssal való összekapcsolása nacionalizmus, és természetesen tabu. Erre nincs ösztöndíj. Amelyik kutató pedig mégis erre vetemedik, az félredobódik, és mûve nem épül bele a tudományos és a közgondolkodásba. Elhallgatással van eltiltva.

Huszonöt-harminc éve arról esik a legkevesebb szó, mi az érdeke a közösségnek. Ezzel ma már csak idõs, megviselt emberek, hatalom nélküli hagyományõrzõk, maradék ötvenhatosok, megbélyegzett horthysták vitézkednek. Meg újabban, hála Istennek és a mi tevékenységünknek, az ifjúság táguló körei, amelyek még úgyszintén nincsenek hatalomban. Megtartani egy üzemet, egy birtoktestet és jól mûködtetni, vagy pedig gyorsan eladni? És ha eladni, kinek és mennyiért? Ezt, a nemzeti sors számára legfontosabb kérdést senki nem vizsgálja. A liberális élcsapat, az SZDSZ ehhez már 1989-ben azt is hozzátette, hogy nem szükséges az állami tulajdont kezelõ személyeket, a rosszul mûködtetõket lecserélni, mert ha megváltozik a tulajdonforma, ha az állami vállalatból részvénytársaság lesz, akkor mindjárt, sõt szükségképpen jól fog mûködni. Az állami tulajdont a régi, szovjetes formában rosszul mûködtetõk mind a kommunista nómenklatúra tagjai voltak, de hogy miért ragaszkodott hozzájuk a liberális élcsapat, arra most az Ingatlanbefektetés címû honlap már idézett mondatai vetettek valami sivatagian szikrázó fényt, megállapítva, amit már idéztünk, hogy az izraeli befektetõk, akik nem õshonos magyarországiak, szeretik rokonokra, barátokra, olyanokra bízni a megvett üzemet, akik elõtte is vezették, irányították. Természetesen nemcsak azoknak az üzemeknek a vezetõi maradtak a helyükön, amelyeknek most izraeli tulajdonosa van, hanem a többi is. Ehhez viszont azt kell nyomban hozzátenni, hogy egyetlen külföldi cégrõl sem tudható pontosan, ki a tulajdonosa. Végsõ soron.

A kádermentésben akkor, 1989-ben, 90-ben csak politikai hatalomátmentést látott az ember, s undorodva fordult el az SZDSZ-tõl mint párttól, hiszen ez korábban ennek éppen az ellenkezõjét hangoztatta, most, tíz év múltán azonban egy céltudatos és rendkívülien elõrelátó szálláscsinálást is fel kell felfedezni benne. Mire kellett és mire nem kell ma már az SZDSZ? Kezdetben a szálláscsinálásra és az átmentésre szervezték, arra tartották fenn, most azonban, hogy már itt vannak azok, akiknek szállást csináltak, nem kellenek, mert megszokott, beléjük rögzült hangoskodásukkal felhívják a figyelmet az eddig sikeresen elrejtett hátsó célokra, az ingatlanfejlesztésre. Ez áll a Kuncze-Demszky-váltás mögött is. Remélik, hogy Kuncze arcával el lehet takarni Bauert és a többit.

Merész feltételezés, de teljesen kizárni nem lehet, hogy a '90-es, '91-es átmentésekben, görcsös kádermentésben, magában az Antall-Tölgyessy-paktumban valakik már látták a mai plazák helyét, sejtették az árát, ismerték a helyrajzi számát. Az azonban kétségtelen, hogy a magyar rendszerváltás akkori, hirtelen elkanyarításában, visszafogásában benne volt az egész nómenklatúra burzsoává válása, a piacszerzés és az egész Magyar Ingatlan sorsának ilyen látomása, az aligha lehet vitás. A paktum csak a tévék, rádiók sorsáról intézkedett. A többi aztán jött magától. Mindezt a bekövetkezett eladások és vásárlások bizonyítják. A beszédes tények. Az eladók köre és a vevõk köre. Ha az MSZMP KB hatásköri listájáról kinevezett elvtársnak nyomban mennie kellett volna, akkor nem lett volna lehetõsége késõbb, a Bokros-csomag után mint "jó rokonnak" aláírni az egydolláros eladási szerzõdést. És esetleg a dolgozókat sem kellett volna mind szélnek ereszteni. De hát 1988-89-90-ben az egész társadalom át volt itatva liberalizmussal, ami akkor egyedülien, kizárólagosan jelentette a szabadságot a Kádár-rendszer kissé már megszokott, áporodott, rossz levegõjével szemben. Más lehetõség nem volt? Harmadik út nem létezett? Ez volt a nagy csalás. Aki a harmadik úttal próbálkozott, azt nyomban szélsõségesnek minõsítették, kirekesztették, és most itt vagyunk a plazák tövében, az "ingatlanfejlesztésben".

A nyolcvanas években, amikor Reagan elnök olyan fegyverkezési versenyre hívta ki az oroszokat, amit azok gazdasági fejletlenségük következtében nem bírtak követni, és megindult a glasznoszty, s Gorbacsov elkezdett tárgyalni, egyszerre több jövõkép alakult ki.

A szovjet hatalom teljes és radikális megdöntése nem szerepelt az amerikai tervek között, mert egy esetleges lázadás az atomerõ indítógombjait is veszélybe hozta volna, és Kína számára óriási elõnyt jelentett volna. Tehát a lassú átgyúrást és a gyors Coca-Cola-benyomulást választották. Ezenfelül valószínûleg csak Németország egyesítésérõl döntöttek, de a német gazdasági és politikai erõ megnagyobbodását Németország európai körbevételével és gazdasági leterheléssel kívánták ellensúlyozni. Magyarország, ha szóba került egyáltalán, csak mint opciós terület kerülhetett szóba. Kézenfekvõ volt, hogy Ausztria és Németország kapjon opciót Csonka-Magyarországra. Ez részben meg is valósult, már csak a történelmi körülmények folytán is. Magyarországra azonban, most már látjuk, mintegy hátulról vagy alulról Izrael is opciót jelentett be. Washingtonban, hogyan, hogyan nem, helyt adtak ennek az opciókérésnek. Persze a német opció sincs kizárva, különösen ha olyan a cég tulajdonosi szerkezete, hogy a másik opciót is érvényesíti (Deutsche Telekom-Matáv).

Magyarország 1982-ben lett tagja az IMF-nek, a Nemzetközi Valutaalapnak. Az ügyet szovjet engedéllyel, PB-hozzájárulással, Kádár rábólintásával az akkori pénzügyminiszter és az akkori AMNB-elnök mellett, pontosabban elõtt az a Fekete János MNB-elnökhelyettes intézte, aki késõbb, a kilencvenes években megcsinálta, igaz, csak egy rövid szívásnyira a magyarországi Leumi Bankot, és aki ma már bevallottan izraeli-magyar kettõs állampolgár. A Leumi a Moszad, az izraeli titkosszolgálat kezében lévõ bank. A legfontosabb értesülésekhez való hozzájutás szála tehát adva van. Soha senki nem fogja megtudni, hogy valójában milyen információk kerültek be ezen a szálon és egy-két továbbin, melyekre majd még kitérek, és milyen állapotrajzok, kérések, ajánlatok kerültek ki ugyanakkor. Egy szép, jól záródó aktatáska nem csupán dollárkötegek Moszkvába kiszállítására alkalmas. Mi arra vagyunk utalva, hogy a megtörténtekbõl, a privatizáció lebonyolítási módjából, kedvezményezetti körébõl, illetve kárvallottaiból, valamint egyes politikai lépésekbõl következtessünk.

Kezdem magammal, mert ez a legegyszerûbb. Már a közösen kiküzdött és Aczélék által árgus szemmel figyelt Hitel egyik elsõ számában leírtam, 1986-os amerikai élményeim, valamint az 1988-ban már erõsen fújó rendszerváltó szél hatására, hogy "nekünk, magyaroknak ügyelnünk kellene, nehogy a moszkvai húskampó után most egy New York-i húskampóra akasszanak bennünket". A mondatot természetesen megértették. 1989 végén Kis János, az SZDSZ akkori elnöke Amerikából hazajövet kijelentette, hogy a két párt, az MDF és az SZDSZ között lehetséges az együttmûködés, a szövetség, ha engem kihagynak belõle. Mert antiszemita vagyok. Én persze tudtam, hogy a húskampókról van szó. Nem lehet a vezetésben olyan ember, aki ezt így látja. Még csak nem is washingtoni, hanem New York-i húskampó? New York a világ legnagyobb zsidó városa. Mirõl beszél ez az ember? Az átakasztás megtörtént, és az MDF-bõl való kizárásom is. Sorsom további részletei meglehetõsen ismertek, ma az Orbán-kormányt óvják a velem való együttmûködéstõl, pedig brüsszeli húskampóról még nem is írtam. Lehet, hogy ott már nem is árulnak bontott sertést, marhát, csak csomagolt darabokat, tehát a hasonlatot keresõnek pultra kitett és vákuumcsomagolt országokkal kell példálóznia. A vákuumot mi magunk, a hûtést a kereskedelmi tévék állítják elõ.

Izraeli beruházásban felépült budapesti irodaházak
Cím Ker. Év Beruházó/fejlesztõ
Business Center 99 (Váci út 99.) XIII. 1996 Business Center 99
DUNA PLAZA (Váci út) XIII. 1996 Transelektro, majd Ofer Brothers
Metropol Vision XIII. 1997 nemzetközi befektetõcsoport
Metropol West (Tüzér u.) XIII. 1997 nemzetközi befektetõcsoport
Metropol South (Hun u. 2.) XIII. 1996 nemzetközi befektetõcsoport
Metropol Center (Tüzér u. 2.) XIII. 1995 nemzetközi befektetõcsoport
Metropol East XIII. 1999 nemzetközi befektetõcsoport
Business Center 22 (Baross u. 22.) VIII. 1999
Business Center 99 Kft.
Lotar center (Baross u. 52.) VIII.
1999 nemzetközi befektetõcsoport
Fogarasi út 3. XIV. 1999 Business Center 99 Kft.
Pálya utca XII. 1999 Bes-Net csoport
Hermina Towers XIV. 1999 Bes-Net csoport
http://www.ingatlanbefektetés.hu/szam2/c08.html

Más is történt azonban, ami az ingatlanbefektetés irányába mutat. 1989 nyarán öt idõközi választást tartottak, amelyek közül négyet az MDF nyert meg; egyben, Kiskunfélegyházán érvénytelen volt a választás. Ezekre mindegyikre úgy került sor, hogy az MDF kezdeményezte aláírásgyûjtéssel a régi kommunista képviselõt visszahívták, vagy az a visszahívás elõl menekülve lemondott. S a helyére újat választottak. Így került többek között Pest megyében a hírhedt Cservenkáné helyére Roszik Gábor, aki késõbb, már mint MDF-es képviselõ, a hírhedt Dunagate-aktákat nem a saját pártjának, hanem a Fidesz-SZDSZ-nek adta át. Kecskeméten Debreczeni József, Szegeden Raffay Ernõ lett megválasztva, Zalaegerszegen pedig Marx Gyula. A megválasztottak késõbbi elirányulásától eltekintve ez óriási siker volt, elõrevetítette az MDF esetleges késõbbi abszolút gyõzelmét, amit éppen a Dunagate-tel felhozott SZDSZ akadályozott meg. A sikeren felbuzdulva, s az erõs pécsi szervezettel együttmûködve éppen a következõ áldozatra nyomultunk volna rá. Pécs I. kerületének képviselõje, az egykori Baranya megyei elsõ titkár, Aczél György volt. Antall azonban ezt a visszahívást - többedmagával - leállította, mondván, hogy Aczél szívpanaszokkal kórházba került. Halálát mégsem okozhatjuk ezzel az ingerrel. A pécsi szervezet meghátrált. Aczél megmenekült a megszégyenítõ visszahívástól, s vele az MSZMP-nek az a szárnya is fennmaradási engedélyt kapott, amelyik késõbb eljutott az ingatlanbefektetésekig és a tõkés létezés gyönyöreiig. Aczél vonalát a pártban és az MSZP-ben Nyers Rezsõ vitte tovább, a stafétában õ még közre tudott mûködni. Aczél 1991-ben halt meg, minekelõtte részt vett az MSZP megalakulásában, és funkcióitól megszabadulva irattárának rendezgetésével foglalatoskodott, immár Bécsben. Utolsó pártmegbízatása a Kádár-irattár rendezése.

Végelszámoláskor nincs ennél fontosabb. Életrajzírója, Révész Sándor vaskos könyve végén megállapítja, hogy 1990-ben valószínûleg az SZDSZ-re szavazott. Arra a pártra, amelynek a magját, a "demokratikus ellenzéket" állítólag éveken át üldöztette, és amelyik elsõként mondta ki, még Kádár életében, hogy "Kádárnak mennie kell!". Akkor, amikor õ még Kádár jobbkeze volt! Bajuk semmi nem lett ebbõl a nagy kijelentésbõl. Késõbb pedig képviselõik minden kádert, különösen azokat, akiket rokoni, baráti szálak fûztek a késõbbi befektetõkhöz, a helyükön kívántak hagyni. Céljukat el is érték. Ez pedig azért tartozik ide, a mostani ingatlanbefektetési elemzésbe, mert Aczélról közben kiderült, hogy már politikai bizottsági tagként is kétfelé játszott. Mindezt az a Lovas István hozta nyilvánosságra, akit most minden képzeletet felülmúló aljassággal, magánéletében való vájkálással akar megsemmisíteni két Soros-komisszár, anélkül természetesen, hogy közéleti-politikai cikkeibe foglalt állításaival vitába szállna, azokat idézve cáfolná. Most fény derült arra, hogy Aczél titokban már a hetvenes években találkozott a Szabad Európa Rádió magyar osztályának vezetõivel, és azokkal a reformkommunisták SZER általi támogatásában egyezett meg. Errõl a találkozásról, mint döntõ fontosságú és a szocialista rendszert lényegében véve eláruló megegyezésrõl most is kevés szó esik. Nem állították be ezt abba a folyamatba, amelyik szükségképpen elvezetett a mai helyzetbe. Elfelejtették, hogy a SZER-t ezután fokozatosan a demokratikus ellenzék szolgálatába állították. Puddington úr, akinek visszaemlékezését Lovas felidézte, nem ír a késõbbi, már nem Aczél, hanem jó emberei által megejtett bécsi találkozókról, a nyolcvanas évek fellazulásairól.

Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy Aczél és társasága már ezen az elsõ találkozón megállapodott abban, hogy idõvel Konrád György elvált felesége is a Rádió munkatársa lesz, mint a vákuumosodó Magyar Ingatlan viszonyait jól ismerõ, megbízható személy, s az sem következik mindebbõl, hogy Konrád György ezen a rádiós, vagy talán Aczél-csatornán kapta az értesülést: fel lehet vetni a két Németország egyesülésének kérdését, mert már nem eltiltás jár érte. Mi a tényt közölhetjük: felvetette, mégpedig akkor, amikor Walter Ulbricht elvtárs fala a két Berlin között még állt és a fal tövében még lõttek. Nem tudott õ valamit, amit mások nem?

Aczél természetesen nemcsak a müncheni liberálisoktól szerezhetett híreket a világ változásairól, hanem az utazó és világbanki konferenciára járó kettõs állampolgár elvtársától is. Kétségtelenül szükségük volt egymásra, mert itthon a vaskalaposok hevesen támadták mindkettõjüket és egy véd- és dacszövetségben semmi sem jelent többet a bizalmas információknál. Õk egyébként is összetartoztak. Ha egyszer a világ legerõsebb hatalmi központjában és annak is a pénzt osztó kemény magjában az a vélemény - folyosón, vacsorán, s esetleg döntéshozatalkor is -, hogy a szovjet rendszer napjai, jó, mondjuk évei meg vannak számlálva, akkor az okos ember, s az, aki tudja hová tartozik, nyomban az átmentésen kezd gondolkodni. A vezetõ pozíciókba kinevezni, ott megerõsíteni a saját embereket, s a rendszeren belül egy olyan alrendszert képezni, amelyik úgy hajtja végre az átmentést, hogy közben megszerzi a hülye nép bizalmát, és a rendszer legnagyobb, legradikálisabb ellenzékének kitüntetõ címét is. Szamizdatokat ad ki, amelyeket mi üldözünk, miközben biztosítjuk a következõ számok megjelenését és az egész világon való szétterjedését: SZER. És ellátjuk õket olyan információkkal, amelyekhez a rendszerünk - a közös rendszerünk! népi-nemzeti ellenzéke nem jut hozzá. Amelyhez természetesen maga a nép soha nem jut hozzá. (Vagy legfeljebb most, 2001-ben, amikor ezeket a levezetéseimet közreadom.) Nem tudjuk mirõl tárgyalt Aczél Rómában a SZER vezetõivel, de azt tudjuk, hogy a SZER a CIA intézménye volt és a magyar osztály vezetõi úgy, hogy a fõnökök ne tudjanak róla, semmiképpen nem tárgyalhattak egy olyan magas rangú kommunista vezetõvel, mint amilyen Aczél volt. Ha pedig a CIA vezetõi tudtak errõl, akkor tudniok kellett a Moszad illetékeseinek is, annál is inkább, mert õk Aczélt másként is számon tartották. Hogy miként, azt azonban csak 1989-ben tudhatta meg egy szûk kör. Errõl Révész elvtárs, az életrajzíró így ír: "Ezután Aczél egy rövid közbeszólást leszámítva, négy hónapig nem szólal meg a központi bizottság ülésein. Jelen van, de hallgat. Azon az április 12-ei ülésen is, amelyen Kádár elmondja utolsó, zavarodott beszédét. Egy KB-ülésrõl maradt távol (izraeli útja miatt), a május 8-airól, amelyen Kádárt felmentették pártelnöki beosztásából. Errõl Aczél Izraelben szerez tudomást, és felháborítja, hogy ezt teszik egy "haldoklóval".

Az egyik fõvezér, a kulturális és információs fõember rendszer végi, a kétségtelen bukás elõtti izraeli útját nem szabad csak menedékkérésnek tekinteni, és nem szabad csupán vezeklésként felfogni. Ennek az utazásnak, amelyet sokáig titkoltak a nagyközönség elõtt, jelképes értelme, jelentése volt, amelyet csak azok a beavatottak értettek meg, akikre tartozott. Kétségtelenül Aczél ezen az úton vezekelt is, amiért elhagyta kora ifjúsága cionizmusát, zsidó hitét, és kommunista lett, Appel Henrikbõl Aczél György, ahogy Dzsugasvilibõl, a grúz postarablóból Sztalin, azaz szintén acél. A vezeklésrõl és a megbocsátásról, az újra befogadásról késõbb meleg hangú cikkben írt a Szombat címû zsidó kulturális hetilap, csak arról nem írt senki, sehol, hogy mi volt, mi lehetett Aczél poggyászában. Mit vitt ki, mit adott át és mit hozott haza, esetleg üzenetként. Mert egy ilyen hirtelen feltámadt vágyakozást a Sion hegye és a Város iránt nem magyaráz meg kielégítõen az ifjúkori elkötelezettség. Aczél minden lépését politikai célok vezérelték. Gyávának sem lehetett - nem is volt annyira gyáva, ahogy látva a kétségtelen bukást, most ott keressen magának menedéket. Nem, ez politikai utazás volt, üzenet, iránymutatás és nyilván elõ is volt készítve, azaz valószínûleg hívták.

Izraelnek, a mai ingatlanbefektetõknek, s azok elõdeinek szükségük volt azokra a tájékoztatásokra, amelyeket csak tõle, a megtérõtõl kaphattak meg. Tudni kellett, kire számíthatnak, és kire nem. Kiket kell otthagyni a helyükön és kiket nem, kik tudják megvédelmezni a maguknál kisebbeket, és kik tudják megteremteni a privatizáció elõfeltételeit, kire szabad bízni a bankrendszert stb. Ostobaság volna feltételezni, hogy mindezt két hét alatt forgatókönyvszerûen megbeszélték a már betegeskedõ Aczéllal odakint. Ezt természetesen nem is állítom. De azt már igen, hogy ez is egyik fontos állomása volt annak, hogy ma az Ofer család a legnagyobb plazaépítõ. A Váci úti Duna plaza mellett még tizenvalahány plaza épül, vagy tervezõdik Magyarországon, mégpedig a legfontosabb, legnagyobb magyar városokban. Zalaegerszegtõl Nyíregyházáig. A Duna plaza mögött - már hogyha a Váci út felõl nézzük -, pedig most folynak az elõkészületei egy óriási hajó- és jachtkikötõ, szállodasor és lakópark építésének, amelyik a plazával együtt egy új, soha nem látott minõségû városmag kialakulásával fenyeget.

Ez az új luxuskikötõ a haldokló Csepeli Szabadkikötõ fölött épülne akkor, amikor a magyar tengerhajózás és a Duna-tengerhajózás már el van adva. Már nincs magyar hajó a tengeren. Akadt olyan hajó is, amelyet 1, azaz egy dollárért adtak el, hogy aztán új tulajdonosa röviddel ezután egy, azaz 1 millió dollárért dobja oda a hullámok hátára. A pénz sorsáról semmit nem tudunk. Feküdhet Cipruson, az off-shore-paradicsomban, fél lábbal a Közel-Keleten, de megbújhat az ingatlanbefektetést jól ismerõ jachtkedvelõk zsebében is. Mindenesetre ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, hogy egyáltalán ezeket el lehessen képzelni, fel kellett számolni többek között az Óbudai Hajógyárat is, amely eladdig a közismerten rossz tulajdonos Magyar Állam kezében volt, utána csõdbe kellett juttatni a magyar hajózást, és a hajókat el kellett adni, létre kellett hozni az adót sehol nem fizetõ cégek sorát, és ki kellett választani azokat a vezetõket, akik mindezt, természetesen nagy egyéni haszonhoz jutva végrehajtják. Ez mindegyik önmagában álló mozgásnak, ténynek látszik, eddig legalábbis senki nem kísérelte meg sorba állítani mindezeket és megkeresni az esetleges összefüggéseket.

Az elõzõ részben megkíséreltem felvázolni Magyarország rendszerváltás utáni átalakulásának általam leglényegesebbnek tartott elemét, az állam státusváltozását. Az államot már a Kádár-korszakban elkezdte megszállni a liberalizmus, mint elõõrs, és nyomban utána mint zöm: a pénzhatalom. Nem tévedünk nagyot, ha ezt a banknyomulást, a Világbank és az IMF beleszólásának megnövekedését tekintjük a rendszerváltás elõkészületeinek. A Kádár-korszakban az egypárti parancsuralomba beleillesztett liberalizmus látszólag szocialista reform volt, s mint ilyen, rokonszenvet váltott ki, s máig nem leplezõdött le, mint szálláscsinálás. Mert ebbe az irányba, a kérdésfeltevésnek eddig a köréig senkit nem engedtek és senki nem merészkedett. Csak most, hogy megjelent Révész Aczél-életrajza, tárult föl az a képtelenség, hogy Aczél György, életrajzírója feltételezése szerint, a kilencvenes választásokon nem egyik vagy másik utódpártra, azaz az MSZP-re, vagy az MSZMP-re, hanem az SZDSZ-re szavazott. A párt második embere. A reformok atyja, a sztalinisták üldözöttje, a kultúrember. Még akkor is, ha ez csak feltételezés, döbbenetes erõvel mutat rá az irányra, a szándékokra, annak a történetnek a lényegére, ami a magyarsággal történik. Ha ez igaz, akkor Aczélnak és a kései életrajz-írónak tudnia kellett a következõket: az SZDSZ nem az, ami, nem radikális rendszerváltó párt, hanem a mi pártunk. A késõbbi ingatlanfejlesztõké.

Miben foglalható össze eddigi elemzéseim lényege? A fentiek mellett talán a nagyon tudatos személyzeti politikában. Már a nyolcvanas években elkezdõdött, Aczél káderkiválasztásaival, kinevezéseivel, elhallgattatásaival, eltiltásaival. A kulturális és a tudományos élet vezetõ helyeit saját embereivel szállta meg, számukra a párt által uralt sajtóban nyilvánosságot teremtett, hangadóvá és mértékadóvá tette õket, s a már korábban is birtokba tartott pénzügyi rendszer után a gazdasági kulcspozíciók többségét is megszerezte. A rendszerváltás elõtti években és a következõkben is ezt a megszállást sikerült az állandóan magas lángon tartott népi-urbánus vitával elfödnie, s mire a rendszerváltásra sor került, már meg volt szervezve a reformer sajtócsapat - Mester Ákos és csapata -, amelyik ezeket a korábban kinevezett liberálisokat, oda származottakat a jövõ embereinek, a demokrácia bajnokainak tüntette fel, és a nem ilyenek iránt legalább fanyalgást mutatott, vagy egyenesen lefasisztázta õket. Igyekeztek olyan politikai körülményeket teremteni, amelyben a rendszerváltás leegyszerûsödött volna az MSZMP vaskalaposainak, Biszku Béláinak, Berecz Jánosainak eltávolítására. Az irányítás pedig kerüljön az Aczél-körbe tartozó, egyébként ugyanúgy kommunista múltú, KB-tag és PB-tag kettõs állampolgárok, vagy lehetséges kettõs állampolgárok körébe. Ez a mûvelet mégis csak részben sikerült nekik. Az MDF népi szárnyának, az e sorok írója mögött tömörülõk MDF-en belüli elégedetlenségének volt ez köszönhetõ. Az "Apák és fiúk" megjelentetése éppen a csomagterv titkosságát vágta szét. Azért is voltak annyira dühösek érte. Az SZDSZ nem nyert, nem jutott kormányra, paktumot kellett kötni, s ez idõveszteséget jelentett nekik.

Aczél kiestével ez a politikai nyomulás nem szûnt meg. A korábban Amerikába kihelyezett emberek, a kiüldözöttnek látszó lukácsisták, az USA-ba kitelepülõ s egyetemeken szállást és némi katedrát kapó emberek - köztük az Akadémia volt elnöke, a Kádár-korszakról egyetemi dicshimnuszokat zengõ Berend T. Iván (Gólyavári Esték) -, szorgalmasan szõtték a kapcsolati hálót. Politikai életbiztosításokkal kellett az otthonmaradt ingatlanfejlesztõknek védelmet és elõmeneteli lehetõséget szervezni, a nemzeti kormányt rákényszeríteni az alkalmazásukra, és megakadályozni a nem a körükbe tartozó nemzeti középosztály tõkéssé válását. Elfoglalták például a privatizációt felügyelõ, intézõ auditáló, a vállalatokat felmérõ és a vevõket kijelölõ nagy nemzetközi cégeket, mint a Deloitte and Touche, a Procter and Gamble és a Baker et McKenzie. De már ekkor is érkeztek szép számban a közvetlenül Izraelbõl ideküldött emberek. Még a tõkét õk nem hozták, hanem csak a helyet keresték neki. Néha egy-egy gikszer is becsúszott. A rendszerváltáskor amerikai nagykövet nyíltan és diplomáciai hatáskörét túllépve beleszólt a dolgokba, ezért el is kellett innen vinniök, s átkerült a bankszakmába.

A kulcspozíciók megszerzésével egyidejûleg folyt és folyik ma is az állam leépítése, gyengítése és a mindenkori kormány hatókörének a szûkítése. A liberális állam ma már nem állam és nem hatalom abban az értelemben, amilyen hatalommal hatvan, hetven évvel ezelõtt rendelkezett. Ez fejlõdésnek van feltüntetve, a szabadság nagyobb fokának, egyes ember cselekvési területe megnövekedésének. Holott nem így van. Az államtól és a kormánytól elvett hatalmat, jogosítványokat, vezetési készségeket nem a köznek, a népnek, még csak nem is a civil társadalomnak adták oda, mint ahogy mondják, hanem ez ma mind, szõröstül-bõröstül a pénz, a pénz hatalmasainak, a nemzetközi tõkés társaságoknak, a bankoknak és a bankároknak a kezében összpontosul. Ez a globalizmus. Ezt David C. Korten írta le mindeddig legtökéletesebben és a legnagyobb erõvel a Nemzetközi tõkés társaságok címû könyvében, s ugyanezt fejtegeti filozófiai síkon, egyedülállóan magas színvonalon a mi legnagyobb szétnézõnk és legmélyebben látó magyar filozófusunk, Molnár Tamás is. A globalizmusba vezetõ történelmi utat összeköti az állam és az egyház viszonyának tárgyalásával, az értelmiség háttérbe szorításával. Az egykor dicsõséges polgár, a szabadpiac megteremtõje, éppen most nyomorodik bele a globalizmusba. Természetesen ma már a globalizmusnak, a globalizmus ártalmainak s a jövõféltésnek óriási irodalma van, amelyik mégis, minden túlerõ ellenére, azzal kecsegtet bennünket, hogy az emberiség kilábal ebbõl az új világuralomból, pénzügyi zsarnokságból.

Az úgynevezett liberális demokrata állam kétosztatú. Egyik oldalon van maga az állam a kormányával, amelyet minden negyedik évben szabad választásokon kell megválasztani, hogy végezze el az adminisztrációt, és egyengesse az utat a tõke szabad áramlása elõtt, vezesse az anyakönyveket, már amennyire az adatvédelmi ombudsman megengedi, lehetõleg tartson rendet, "biztosítsa a stabilitást", de vég-eredményben a lényeges dolgokba ne legyen beleszólása. A pénz dolgait egy, a választott kormánytól igen, de a nemzetközi pénzvilágtól korántsem független jegybank intézze. Majd minden jegybank legyen csupán fiók, mert a minden államban bevezetendõ közös pénz ügyeit egy központi bank intézi. Ez dönt minden, még meglévõ nép sorsa felõl. Ha 2002 elején Európa tizenöt államában bevezetik az eurót, megtörténik a nagy lépés ebbe az irányba. A globalizmus számára kiemelkedõen fontos, hogy a legtagoltabb földrész, a kereszténység és a világot megváltoztató racionalizmus együttes kultúrájának bölcsõje, a legtöbb egykor nemzeti államot magában foglaló földrész kerüljön bele elõször a pénzügyi karámba. A közös pénzzel gyakorlatilag megszûnnek a nemzeti függetlenségek. A szó mindenütt és állandóan a választásokról esik, de a megválasztott, önmagát belterjesen és titkosan újratermelõ pénztulajdonos kör uralkodik. Magyarország még az uniónak sem tagja, s az euró bevezetésétõl még messzibb van, a pénzügyi hatalom azonban már ugyan-azoknak a nemzetközi erõknek a kezében összpontosul, mint az eurós országokban, és a következõ vázlatban, elemzésben éppen azt kívánom bemutatni, hogy a mára sikeresen meggyengített magyar államba hogyan nyomul be egy Magyarországra specializálódott tõke, az izraeli tõke, hogyan veszi át a tényleges hatalmat, nemcsak a gazdasági élet nagy vonalakban való irányítását tekintve, hanem akár az apró élettények meghatározásában is. A liberális állam, a kétosztatú tér egyik felén Magyarországon a gyenge kormányok és állandóan gúzsba kötött állam mellett, a másik terebélyesedõ, terjeszkedõ, hatalmi teret a nemzetközi tõke, a pénzvilág, az izraeli cégek és embereik töltik ki.

A következõkben ezeket a cégeket, a köztük lévõ összefüggéseket fogom elemezni. Ha alcímet adnék ennek a résznek, azt írnám: Plazaország tulajdonosai. Mindenekelõtt egy érdekes, senki által nem tudott és nem közölt tény: Budapesten jelenleg 167, azaz százhatvanhét olyan izraeli tulajdonban vagy döntõ izraeli befolyás alatt álló cég, kft., rt., bt. mûködik, amelyik vagy kizárólag, vagy részben ingatlanügyletekkel foglalkozik. Ennek az adatnak a fényében hirtelen megvilágosodik a Grespik László elleni hajsza célja is. Grespik László, a Fõvárosi Közigazgatási Hivatal vezetõje, tehát hivatalból felügyelõje a külföldiek ingatlanvásárlásainak, a fõvárosban elsõsorban lakásvásárlásainak. Belenézve a hivatali aktákba, feltûnt neki az évente több mint kétszáz izraeli ingatlanvásárló és az aránytalanság. A négy-öt milliós Izraelbõl több igény érkezik, mint a szomszédos, nyolcvanmilliós Németországból? Nyilvánosságra hozta az adatot. Második "Apák és fiúk".

Majdnem agyonütötte a sajtó, gúny tárgya lett minden mondata, személye. Üldözik ma is. Az izraeli vagy izraeli többségi tulajdonban álló ingatlanfejlesztõ cégek jegyzéke természetesen rendelkezésre áll, és ha majd ez a cikksorozat különkiadásban, együttesen is megjelenik, a jegyzékben ezt is közreadom. Most csak a valóság és a felszín, a sajtó által felrajzolt hazug világ és a valóság közötti szakadékra kívánok rámutatni. Ez a 167-es szám még akkor is elképesztõ, ha nem mindegyik cég foglalkozik csak ezzel, és hogyha többnek csak az ezzel kapcsolatos kutatások, felmérések, és egyáltalán a magyar állam ellenõrzése lehet a feladata, mások pedig egyéb tevékenységük mellett foglalkoznak ezzel is. De 167 cég, amelyeknek mégiscsak módjukban van izraeli pénzelõik megbízását teljesítve onnan, vagy máshonnan, de ott is jóváhagyott személyek számára ingatlant vásárolni, a nagyobbaknak a plazaépítésekbe és más városátalakító tevékenységekbe belefolyni, ez bizony már szignifikáns. Ez már megszállás, vagy legalább elõkészület arra. Kétségtelen, hogy egyidejûleg megkezdõdött a város, Budapest átalakítása. A plazaépítések, a bevásárlóközpont-telepítések és a lakóparképítés, a banküvegpaloták köré új városközpontok szervezése és a lakásvásárlások új városszerkezet, tehát új, más kultúra megteremtését célozzák. Az új csak úgy léphet a régi helyébe, ha a régit eltörlik. Budapest sok régi szerkezeti eleméért, elkorhadt részéért, eldzsumbujosodott negyedéért természetesen nem kár, ha lenne egy saját magyar terv arra, hogy ezeket mi váltsa fel. Ha az végre megfelelne a magyar nép ízlésének és nemzeti igényeinek, ha magyar fõvárost és benne magyar kultúrát tervezne, álmodna akárki is a régi helyébe. Budapestet Kádár körülrakatta alvónegyedekkel, tömbökkel, kockalakótelepekkel, amelyek többsége már elöregedett. Ez a lakótelep-kultúra, vagy inkább eltömegesedés sokat ártott az egész városnak, de kétségtelen, hogy megoldotta a harminc évvel ezelõtti iszonyatos lakáshiányt, és sokaknak, akik ezeken a telepeken jutottak elfogadható áron lakáshoz, kicsihez és szûkhöz, családi életre alkalmatlanhoz, mégiscsak nagyon sokat jelentett. Százezreket ma is ez köt a kádárizmushoz, holott már régen nincs meg az a munkájuk, amiért a lakást kapták.

Ezek helyett a telepek helyett is mást és máshogyan kellett volna építeni, s már most gondoskodni kellene arról, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akiknek jelenleg vagy nemsokára el kell hagyniok a kockaházakat, mert összedõlnek. Õk fognak a lakóparkokba költözni? Vagy a romok alá kerülnek? A bevásárlóközpont- és plazakultúra nemzetidegen, de ne gondolja senki, hogy csak üzleti célokat szolgál. Igen, elsõsorban és jelenleg még azt, de a teljes feltöltõdés után ezek a nemzetközivé lett város legfontosabb közterei lesznek. Az ide érkezett idegen, akinek nincs magyar kultúrája, csak a nemzetköziben érzi jól magát. Õ még nem tud kutyaeledelt kérni a kutyájának, neki az a jó, ha le tudja venni a polcról. Neki az otthonosság érzetét nem a magyar kultúrába való beleilleszkedés, a magyar világhoz való alkalmazkodás jelenti majd, hanem a nemzetközies ûr, illetve a saját otthon hagyott kultúrájának a jelenléte. Ezért mindent, ami a régi magyarra, a magyar történelemre utal, el kell sorvasztani, el kell felejteni. Nem azért, mert az ide érkezõ netán eleve ellenségesen viseltetik iránta, hanem egyszerûen azért, mert a megtanulása kényelmetlen, és mert az érvényesüléshez, a megélhetéshez nincs is szükség magyarságra, magyar kultúrára. A város nemzetközi, a vezetõi zsidók, a tulajdonosok, akik az õrzött lakóparkokban laknak. Mi pedig, akik kint lakunk, és fõ örömünk egy félnapos ténfergés a plazában, elvagyunk itt. Jó kis ország ez! Mi is volt a neve azelõtt?

Felsorolni is sok, hány plaza épült vagy van épülõfélben ma Magyarországon izraeli vállalkozásban. Nincs olyan város, megyeszékhely, ahol ilyen ne volna tervbe véve, vagy elkezdve, vagy felépítve. A méretek mindenütt nagyok, akár az egész város minden irányú kiszolgálására elegendõk, a költségek csak tízmilliárd forintokban mérhetõk. Ennyi pénzt nem lehet csak stratégiai befektetésbe helyezni, másnak ebben a nagyságrendben egyszerûen nincs értelme. Az építési piac viszont kezd betelni. Már megjelentek híradások az építõkedv lanyhulásáról és a várt hasznok elmaradásáról, az építés azonban nem áll le, és most már az olyan kisebb települések is szóba jönnek, mint például Orosháza. A tõke egy része nyomban átáramlik a gyógyfürdõ-létesítésbe. Az újabb, sürgõs hódítás: a termálvízkincs.
A bevásárlóközpont- és plazaépítés, mint korábban azt már írtam, egy új kultúra elterjesztését szolgálja. Erre nézve a legárulkodóbb az, amit a kijevi - igen, a kijevi! - plazaépítés céljáról és jellegérõl az egyik építõ, Székely Péter, a Transelektro Rt. elnök vezérigazgatója közölt a kijevi magyar nagykövetségen, a Libigy Plaza alapkõletételekor.
"A bevásárló- és szórakoztatóközpontnak, mint kereskedõvárosnak a lakói bérlõk, a mall sétányai mentén sorakoznak az üzleteik, amelyeket sem ajtó, sem ablak nem köt össze a külvilággal. Kereskedelmi és üzletpolitikai megfontolásokból az épület kifelé vak kell hogy legyen, tekintettel arra, hogy üzletei a mall belsõ sétányaira szervezettek."

Más szóval: ezt akár üzlettábornak vagy üzletbörtönnek is nevezhetnénk. S nagyjából ebben a homokvihartól védõ sivatagi stílusban épült meg a Demján által felépített Westend City Center a Nyugati mellett. Lechner Ödön vagy Koós Károly nagyobb dicsõségére. Néhány sorral lejjebb kiderül a fogva tartás üzleti szándéka is: "Kiemelt szempont, hogy annak is meg kelljen tenni ezt a gyalogtúrát, aki a második emeleten lévõ mozikat, a biliárd-, vagy bowlingszalont, esetleg az éttermeket kívánja elérni. A mall célja a kereskedelmi funkciókon túl a szórakoztatás, és adott esetben egy család valamennyi tagjának egész napon át történõ >fogva tartása<." Ez már világos beszéd. A fogva tartás természetesen nemcsak a kijevi ember számára van elképzelve, hanem a magyar számára is. Ez a stratégiai cél. Ingyen beléphetsz egy olyan erõd kapuján, amelyben elköltheted a kis pénzed, eltöltheted az idõd minden gondolat, minden kérdésfeltevés nélkül, és nevezheted az egészet szabadidõprogramnak. Minden zsebbe nyúlásoddal beleilleszkedhetsz egy szigorú szabályok közé szorított világba, amelyben már ott szorong, tolong, bambul ezer más társad. Ott van a munkanélküli, aki csak ezt a nézelõdést tudja megengedni magának, ott van az egyke gyereked, aki ekkor és éppen itt teszi meg a szükséges lépéseket, hogy ugyanolyan bamba ember váljék belõle, mint a szüleibõl, akik idehozták, annak ellenére, hogy voltaképpen nem érzik jól magukat õk sem. Itt sem és a világban sem. A plaza voltaképpen ennek a rossz közérzetnek a fel-oldására szolgál.

A rossz közérzetbõl, a kielégületlenségbõl csak akkor válhat ellenállás, lázadás - ezt jól tudják a plazaépítõk -, ha az embernek valódi érzései, önmagából fakadó kérdései vannak, ha gondolkodik. Ha egy mallban õdöng, és ki van szakítva a közösségbõl, elfelejt kérdezni. A rendszerdöntõ forradalmak akkor szoktak kitörni, ha a feltett, de megválaszolatlan kérdések szervezik ellenálló, robbantó közösséggé a népet, a polgárt, az ifjút. Ha nincs kérdés, nincs ellenállás. Ha azonban minduntalan elvonja a figyelmet valami, és mindenre az árcédulákon van a válasz, vagy a villódzó klipekben, akkor a rossz közérzet tétlen unalomba fúl. Ez a szórakozásalapú társadalom alapelve: állandó üres szórakoztatással cselekvésképtelen unalomba fullasztani a tömegembert. Kijevben óriási plaza épül, sokkal nagyobb, mint akármelyik pesti. De ezt már magyar cég építi. Ez fölöttébb érdekes, és mindjárt kérdésekre sarkall. A Transelektro? Mit keres ez a valamikor transzformátorok és egyéb nagy villamossági gépek kereskedelme céljából, egykor az ötvenes években létrehozott állami vállalat a kijevi plazaépítésben? Honnan van erre pénze? Mert ide aztán sok kell. Két társa van Kijevben. Az egyik az az Ofer testvérek különbözõ cégeinek átváltozásából keletkezett plazaépítõ cég, amelyikkel a Váci úti plazában is társtulajdonos a Translektro, a másik pedig a Gazprom nevû orosz-ukrán olaj- és gázóriás, amelyik itthon a Borsodchem-CIB-ügyletben került képbe.

Kiterjedt üzleti tevékenységû cég ez a Transelektro! A turizmustól a szállításig, az elektromos berendezések gyártásától és forgalmazásától az építõipari tevékenységig, az ingatlanfejlesztésig mindennel foglalkozik és mindenütt jelen tud lenni. Afrikában éppen úgy, mint Németországban. Akár büszkék is lehetnénk rá, hogy van egy ilyen hatalmas magyar nagyvállalat. Csakhogy éppen ezt nem tudjuk, hogy magyar-e, és hogy valójában kié. Székely Péteré, az Ofereké, a Leumi Banké? A cég internetes honlapján mindenrõl adnak tájékoztatást, csak a tulajdonosi szerkezet honlaprésze üres. Semmi nincs rajta. A történeti közlésekbõl is csak annyit tudhatunk meg, hogy az állami vállalat 1990-ben alakult rt.-vé, és "1992-ben fejezõdött be a magánosítás". Ezek Székely Péter szûken mért szavai. A céget a cég iránt barátságos menedzsment vásárolta meg. Ezt is az elnök-vezér közli. Pénzrõl, árról egy szó sincs. Valakik, valakik jóvoltából, milliárdosok lettek, és most az Oferekkel üzletelnek, akik nagyon szeretik õket. Még csak egy homályos utalás sincs pénzre, hitelre, bankgaranciára. Üzleti titok, esetleg államtitok is, sõt esetleg két állam titka is. Most az Ofer testvérekkel mûködnek együtt, meg a Gazprommal, harmonikusan. Csak ennyi tudható. Kijev már az övék, legközelebb visszaszerzik a meotiszi ingoványokat és megveszik a csodaszarvas agancsát. Kiállítják, a plazaközönség meg fogja bámulni, de fogalma sem lesz, mit bámul. Öt perc bámulás egy euró. Vagy sékel.

Az Ofereket, akik hárman voltak, de már csak ketten élnek, korábban, még az apjuk idejében, aki a cégüket alapította, Hersovicinek, magyaros ejtéssel Hersovicsnak hívták, de õk valószínûleg nem innen indultak, hanem Galíciából. Hajóellátó és hajózással üzletelõ kicsiny haifai cégbõl fejlõdött ki a mostanra világcégnek számító vállalkozás, amelyben ma már megtaláljuk a banktevékenységet - Leumi -, a tõzsdei mûveleteket és a hajóépítést, a kikötõfenntartást egyaránt. Több, hollandokkal közös cégük is van már. Külföldi tevékenységük fõ iránya az utóbbi idõben Magyarország lett, és ezen belül is az ingatlanfejlesztés. Rendkívül büszkék Váci úti plazájukra, és nyilván ez a büszkeség sarkallja õket, hogy megkezdjék, ismét a Transelektróval közösen, a plaza mögötti hajó- és jachtkikötõ, szállodalánc és lakópark, valamint szórakoztatócentrum megépítését a Dunán és a Hajógyári-szigeten. Errõl már szóltam, érintõlegesen. Ennek a központnak az arányai, luxusa, és természetesen a költségei is elképzelhetetlenül nagyok lesznek.

Bûn ez? Tehetünk talán szemrehányást a Hersovics-Ofereknek, hogy ennyire terjeszkednek hazánkban? Nem, egyáltalán. Õk csak azt teszik, amit megtehetnek, amit megengednek nekik, amihez van magyar társ, van magyar Transelektro. A magyar népnek rójuk fel talán, hogy ezt megengedi, mégpedig az érdekei ellen? De hiszen fogalma sincs arról, ami történik, és a jövõjérõl, amit szánnak neki, a plazasétányokon fõként nincs.

Mi elõzte meg a Hersoviciek hatalmas befektetéseit? Nem csupán az, amire korábban már utaltunk, hogy minden eladóvá vált, és ezért olcsóvá. Ingyenes lett a telek, nagyon rossz a magyar pénz, és sokkal kevesebb dollár kellett a beruházáshoz, hanem az is, hogy ezeket a telkeket elõttük korábban nem építette be senki. Ezek a plazatelkek õket várták. Mert ha Magyarországon még az Antall-kormány idején megrendezi a világkiállítást, akkor nagyon valószínû, hogy ezeket a telkeket, akár a Hajógyári-szigetet is beépítik. Ha magyarok nem, németek vagy mások. Szögezzük le: az expó elmaradása szükséges elõfeltétele volt az Oferek betelepülésének. Mert még ha ott, a szóban forgó helyeken talán nem is, de másutt épült volna sok olyan centrum, szórakoztatóüzem, amelyik eleve feleslegessé tette volna a mai plazákat. Mégpedig nemcsak Budapesten, hanem az ország más városaiban is. De ki akadályozta meg a világkiállítás megrendezését? Elsõsorban az SZDSZ. Meg a bankok, azok, amelyek most az Ofereknek és a Transelektrónak hitelfedezetet adnak. Az Antall-kormány kétségtelenül nagyot hibázott, amikor elállt a világkiállítás megrendezésétõl, de ma már nem tudjuk kideríteni, milyen és mekkora nyomás nehezedett rá. Végeredményben nem az SZDSZ hárította el a világkiállítást, hanem nála sokkal nagyobb erõk, amelyek ezt a liberális pártot megbízták az elhárítással. Azt nem mondhatjuk, hogy éppen az Oferek, akik most fényesen érzik magukat Magyarországon, s legjobban a plazájukban. Elõbb Bécs állt el az expó megrendezésétõl, aztán Budapest adta fel. Ausztriának akkor szociáldemokrata kormánya volt, Magyarországnak csak 1994-ben lett szocialistája. Az a tõke, amelyik most itt van, épít, vásárol és lakik, akkor még nem volt készen erre a mûveletre. Drágállotta a telket, bizonytalannak ítélte a helyzetet, és a pénz sem érkezett még meg a bankjába. Az a magyar pénz, amelyik ekkoriban indult el kifelé, vagy valahová. A HVG 2000. június 3-i számában írta: "Csak diszkréten és szeriõzen - ez volt az az elv, amely a bécsi Central Wechsel- und Creditbank (CW) vezetõit a kilencvenes évek elsõ felében arra ösztökélte, hogy elfogadják egyik ügyfelük, Jevgenyij Lejbovics (vagy ahogyan Magyarországon bejegyzett társaságainak okirataiban szerepel: Evgeni Leibovich) ajánlatát, miszerint a bank más ügyfeleinek is érdemes igénybe venni azt a komoly és megbízható svájci vagyonkezelõt, aki neki dolgozik."

A CW Bank vezetõi hallgattak a jó rokonra, és több megbízást adtak a zürichi Zeno A. Meier úrnak, Leibovichnak pedig potom 8,2 millió dollárt, 1996-ban, amit õ, Leibovich hogyan, hogyan nem, izraeli bankszámlákon helyezett el. Javukra legyen írva, a CW Bank kihelyezõi gyanakodni kezdtek, és visszakérték a pénzt. Kérték, de nem kapták, csak a felét. A többi eltûnt Leibovichcsal együtt. Akkor már ismét Surányi György volt az MNB elnöke, vagyis a CW Bank tulajdonosa. Az elnök úr, a nemzetközi szaktekintély, az Orbán-kormány jóvoltából a 150 milliárdos CW Bank-hiány ellenére kitölthette elnöki idejét, minden bizonylatot megsemmisíthetett, és utolsó fázisként még ki is tüntették. Az SZDSZ-es és most már MSZP-s pénzpolitika embere õ, a beavatott. Mondani sem kell, ellenezte a világkiállítást. Jelenleg a CIB Bank igazgatóságának elnöke.

Most rajzoljunk köröket, és írjuk bele azt, amit eddig tudunk, vagy tudni vélünk. Aztán kössük össze a középpontokat. Elsõ kör: Magyarországon rendszerváltás történik, de a bankárok a helyükön maradnak, mert õk azzal, hogy bankárok, a kapitalizmus hívei, eleve reformereknek vannak nyilvánítva. Második kör: a nemzeti kormány, hogy a helyükön maradt bankárok és azok nemzetközi támogatóinak, rokonainak, barátainak jóindulatát elnyerje és a helyén maradhasson, paktumot köt a bankárok kijáróival, az SZDSZ-szel. Harmadik kör: megkezdõdik a széthitelezés, a Leibovicsok - meg persze mások is! - viszik a pénzt. Jön az elsõ bankkonszolidáció, majd a második, az ország elszegényedik, már gondolni sem lehet a világkiállításra, a kormány megbukik, majd a szocialista kormány végighajtja a gyors, mindenre kiterjedõ privatizációt, a bányabéka alfele alatt stabilizálja a magyar életszínvonalat. Negyedik kör: jönnek az Oferek, épülnek a plazák.

Ez kétségtelenül tág kör, idõben is több eseményt ölel magába, de hát a Jupiter is sokkal nagyobb, mint a Mars. Ebben a körben mellesleg még kormányváltás is történt. "Rendszerváltásnál kevesebb, kormányváltásnál több." A köröket a pénzpolitika, a pénzuralom változatlansága köti össze, az adósságokkal való állandó küzdelem, de az is kétségtelen, hogy már az elsõ kör leglényegesebb cselekményei, tényei is az Oferek irányába mutatnak, holott nekik, személy szerint, még hírük-hamvuk sincs.

A pénzuralom vonalával párhuzamosan van aztán egy másik dolog is, amelyik az egész rendszerváltáson, annak minden korszakán végighúzódik. Ez pedig az antiszemitizmus. Akár nagytakarítás és elszámoltatás, akár médiaháború, akár az egyes pártok arculata és a demokráciához való viszonya, akár Szent Korona, akár országzászló és címer, akár az európai normák a téma: mindegyikben hallgatólagosan vagy nyíltan benne van az antiszemitizmus kérdése. Aki a Szent Koronát akarja, aki a magyarság turáni eredetét vallja, aki rendet akar teremteni a Rádióban és a Televízióban, aki részt vesz a csíksomlyói búcsún, vagy aki Trianonról beszél, annak vigyáznia kell, nehogy az antiszemitizmus gyanújába keveredjék. 1987. szeptember 27-e óta, amióta összeültek a lakiteleki sátor alatt a népi írók és történészek, és nem hívtak meg maguk közé minden liberálist, késõbbi SZDSZ-est, magyarán zsidót, és amióta a New York Times már másnap megírta, hogy Magyarországon, Lakiteleken összeültek a nacionalisták beleértendõ: antiszemiták -, azóta a leglényegesebb politikai történéseket levizsgáztatják ebbõl a kérdésbõl. Ez fõ szempont a kormányok összeállításakor, és minden magyar kormánynak meg kell küzdenie a nemzetközi elismerésért, le kell vizsgáznia és biztosítékokat kell nyújtania valahol, hogy nem antiszemita. A nemzetnek és különösen már gyanúba keveredett tényezõknek tilos vizsgálnia, hogy ki milyen származású, vagy elkötelezettségû esetleg házasság révén, de látható és érezhetõ, hogy valahol szemben viszont mindezt számon tartják, pontosan tudják mindenkirõl, aki számít, hogy milyen származású, mit lehet várni tõle és hová lehet és hová nem lehet kinevezni. Ezek a nyilvántartások mûködnek, és szigorúan érvényesítik akaratukat a gazdáik.

Vannak, akik büntetlenséget élveznek, mert ez a nyilvántartás megvédi õket, és vannak szerencsétlenek, akik sejtenek errõl valamit, és megpróbálnak nem odatartozóként védelmet keresni ennél a fórumnál. Torgyán József, amikor bajba került, vagy irányt váltva elõrébb akart settenkedni, többször is megpróbált behúzódni ez alá az eresz alá, és kipát tett a fejére, s olyan nyilatkozatokat lõtt fel, amitõl védelmet remélt, és elvállalta Szenes Andreát, mint általa favorizált tévéalelnököt. A Szenes család az egyik legemlegetettebb zsidó család, mivel közéjük tartozott a tragikus sorsú Szenes Hanna, akit fiatal lányként a háború végén az angolok kém- és partizánfeladatokkal, zsidómentésre ledobtak Magyarországra, de elfogták és kivégezték. Szenes Hanna élete és halála legenda, Izraelben is, Magyarországon is. Feladatát mint cionista hajtotta végre, izraeli küldetésben. Ezenkívül egy dr. Szenes Iván nevû ember, valószínûleg azonos Szenes Andrea édesapjával a 61, azaz hatvanegy bejegyzett magyarországi zsidó, izraeli, ortodox és nem ortodox, vallásos és világi, szocialista és liberális szervezetek egyikének, nem is akármelyikének az elnöke. Ez pedig a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága (Comitte for the Victims of Nazi Persecution). Elnök: (president) Dr. Szenes Iván. Torgyánt azonban nem védte meg ez az ajánlás, talán azért, mert komolyan sem lehetett venni. A nácizmus üldözötteinek sem a közszolgálati, sem a kereskedelmi csatornák vezetésébe nem kell ajánlás, sem kisgazda, sem más, a rendszerváltás egyelõre úgy van megszerkesztve, hogy ez hivatalból történik. Egyes emberek számára korábban a védelmet mindig az jelentette, hogy támadóik antiszemiták. Mindig ez az ultima ratio. Természetesen az, aki egyszer ilyen vád alá került, és egyszer meg merte kérdõjelezni egy-egy magas állású személy magas állásra való alkalmasságát, de belebukott, soha nem számíthatott elnézésre. Bekerült a veszélyesek nyilvántartásába, mint ahogy a Kádár-idõben a rendszer veszélyes ellenségei bekerültek a figyelõdossziékba, célszemélyekké váltak, és természetesen a megfigyeltek nehéz kenyerét ették.

Ugyanakkor tény: a magyar társadalomban nincs említésre érdemes, számottevõ antiszemitizmus. A magyarság irtózik minden fajgyûlölettõl, valóban békés, befogadó természetû, és csak akkor keményedik meg, ha megsértik, megalázzák. A kiszorítottak, megalázottak, a semmihez hozzá nem jutók körében ezért most már fel-felemlítik ezt a különös nyomulást, amit nem lehet nem észrevenni, különösen annak, aki azért marad le valamirõl, mert csak magyar. De ez még nem antiszemitizmus, és azonnal elmúlik, mihelyst a helyelosztás igazságosabbá és méltányosabbá válik. Ugyanakkor az ingatlanfejlesztés érdekében az antiszemitizmus vádját fenntartják, mert fenn kell tartaniok. Olyan ez ma Magyarországon, mint egy kartellbe tömörülés. A kartellbe tömörültek távol tartják a jó helyektõl, a pénztõl, a szép élettõl a kartellen kívülieket, mint antiszemitákat. S közben a titkos nyilvántartás alapján nevezik ki a saját embereiket, a megbízhatókat. S ha véletlenül mégis kineveznek valakit, aki veszélyes elemként szerepel a nyilvántartásban, arra ráhúzzák a vizes lepedõt, azt a