A Romák valódi eredete
rta: postaimre - Dtum: 2014. augusztus 31. 19:37:39
A galaxis távoli féreglyuka, mely visszavárja a cigányokat, amik egyébként zsidók, írja Ábrahám. Tezsvírek ezek a rablásban, csalásban, gyilkosságokban...., ahogy ez már eddig is világos volt számunkra! A cigányságnak, ennek az összes európai államban megtalálható népnek az eredetével kapcsolatban az idõk folyamán a legkülönbözõbb legendák születtek. Nevezték õket Gypsy-knek, Gitanos-nak, Cigánynak, holott valódi nevük Roma (legalábbis a legtöbb csoport esetén; kisebb részük helyes megnevezése a Szinti).

Teljes hr
A galaxis távoli féreglyuka, mely visszavárja a cigányokat, amik egyébként zsidók, írja Ábrahám. Tezsvírek ezek a rablásban, csalásban, gyilkosságokban...., ahogy ez már eddig is világos volt számunkra! A cigányságnak, ennek az összes európai államban megtalálható népnek az eredetével kapcsolatban az idõk folyamán a legkülönbözõbb legendák születtek. Nevezték õket Gypsy-knek, Gitanos-nak, Cigánynak, holott valódi nevük Roma (legalábbis a legtöbb csoport esetén; kisebb részük helyes megnevezése a Szinti). Jelen dolgozatban nem célunk ezeknek a mítoszoknak a bemutatása, közülük csupán egyet ragadunk ki, azt, amelyik a legáltalánosabban terjedt el, és amelyik még ma is tartja magát: az állítólagos indoeurópai eredetet.
Tény, hogy a romák hosszú vándorlás után jutottak el Európába, és az is kétségtelen, hogy ennek kiindulópontja India volt, ez azonban nem jelenti azt, hogy eredeti szülõhazájuk is ez lett volna.
A cigányok állítólagos indoeurópai eredetének elmélete egyetlen tényre hagyatkozik, nevezetesen a roma nyelvre. Ez az elmélet azonban nem vesz figyelembe számos olyan kulturális jellemvonást, amely sokkal fontosabb, mint a nyelvi eredet. A cigányok ‒a roma nyelven kívül‒ semmilyen más módon nem kötõdnek Indiához. Ha következetesen alkalmaznánk azt az elméletet, miszerint egy nép eredetét nyelvének eredete határozza meg, akkor az összes észak-afrikai népet arabnak kellene tekintenünk, az askenázim zsidókat germán csoportnak, a sephard zsidókat a spanyol nép egyik vallási kisebbségének, az amerikai négereket pedig, akik ma már azt sem tudják, hogy õseik milyen nyelven beszéltek, angoloknak kellene tekintenünk.
Összefoglalva tehát, a nyelv önmagában nem elegendõ egy nép eredetének a megállapításához. A romák esetében márpedig azt látjuk, hogy az összes többi elem ‒sõt, magának a nyelvnek is bizonyos elemei!‒ az indiai eredet ellen szólnak. Egy nép tagjaiban a szellemi kultúra az, ami a leghosszabb idõn át megmarad, ez pedig az illetõ nép lelkiségében, viselkedésében, közös tudatalattijában nyilvánul meg.
Dolgozatomban elõször a romák eredetmítoszát szeretném felvázolni, csak azután térek rá a konkrét tényekre és az azokból levonható következtetésekre.
Az idõk folyamán sokan megpróbálták bebizonyítani a cigányok indiai eredetét, ezek a próbálkozások azonban mindig kudarcot vallottak, amikor a konkrét bizonyítékokra került volna sor. Ilyen próbálkozás volt Firdawsi munkája is, amelyet ma már senki sem vesz komolyan. Azok a népek, amelyek állítólag rokonságban álltak a cigányokkal (mint pl. a dom, luri, gaduliya lohar, lambadi, banjara stb. népek), valójában semmilyen közös eredetet nem mutatnak velük. Az egyetlen, ami közös bennük, a nomád életmód és az általuk ûzött foglalkozások ‒ csakhogy ezek a foglalkozások minden nomád népre jellemzõek. Minden ilyen elmélet kudarcának okozója az, hogy eleve rossz feltevésbõl indul ki, figyelmen kívül hagyja a cigány nép szellemi kultúráját, amely teljesen más eredetû, mint az indiai.
Az utóbbi idõben megjelent és a szakma körében nagy sikert aratott egy új elmélet, amely azonban ugyanúgy tévútra vezet, mint a korábbiak. Szerzõje azt állítja, megtalálta a romák õshazáját az indiai Uttar Pradesh tartománybeli Kannaudzs vidékén. Az új elmélet, ha nem is állja meg a helyét, hiszen eleve hibás munkamódszerrel él, és tisztán nyelvészeti szempontból vizsgál valamit, ami annál sokkal összetettebb, legalább érvényteleníti a korábbi, szintén hibás elméleteket. A nyelvi alapú vizsgálódás nem elégséges egy nép eredetének a megállapításához, mert figyelmen kívül hagy olyan kulturális jellemzõket, amelyek sokkal relevánsabbak, és így értelemszerûen nem szolgál kellõen meggyõzõ bizonyítékokkal sem.
Az alábbiakban idézek néhány szemelvényt az illetõ szerzõtõl, de a roma szavaknak az általa használt pontatlan és nehezen követhetõ átírását megpróbálom egy pontosabb és könnyebben érthetõ átírással helyettesíteni. Pl. az „rr” betûkapcsolatnak a cigány nyelvben semmilyen fonéma nem felel meg. Az „r” torokhangot szerintem jobban visszaadja az „rh” írásmód, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt a hangot nem mindegyik roma dialektus ejti (magát a „roma” nevet is írják idõnként „rhoma” alakban). A „h” betût hagyományosan bizonyos mássalhangzók ejtésekor hallható kiegészítõ hang jelölésére használják, de ennek jelölésére szerintem fölösleges a különbõzõ ékezetek és kiegészítõ jeleknek a bonyolult használata. Személy szerint én a szlovén ábécét találom a legalkalmasabbnak a roma szövegek átírására (kisebb módosításokkal), de mivel az interneten nem mindig jelennek meg az ékezetes karakterek, maradok az elõbbi átírásnál.

A fent vázolt elmélet bemutatását szerzõnk egyik olyan kijelentésével kezdem, amellyel én is egyetértek:

"Közismert tény, hogy az Indiában élõ népek közül egyik sem áll genetikai-rokoni kapcsolatban a romákkal. Ez igaz azokra a nomád népekre is, amelyeket egyébként szintén a „cigány” névvel illetnek. A névazonosság még a tizenkilencedik századból ered, a brit gyarmati rendõrség nevezte így az itteni nomádokat az Angliában élõ cigányokkal való hasonlóságuk alapján. Nem véletlen, hogy a névvel együtt ugyanazokat a diszkriminatív szabályokat is alkalmazták rájuk, amit az angliai romákra. Késõbb aztán a legtöbb európai kutató abból a téves feltevésbõl indult ki, hogy a nomád életmód a roma identitás egyik sarokköve, ezért kutatásaik alapjául a romák és az indiai nomád népekkel való összehasonlítás állt, anélkül azonban, hogy a rokonság bármilyen konkrét bizonyítékát fel tudták volna mutatni. Történt mindez azért, mert makacsul ragaszkodtak ahhoz a feltevéshez, hogy a romák nomád eredetûek".

Ez valóban így van, a kutatók eleve felállítottak magukban egy gondolkodási sémát, és erre alapozták a hipotéziseiket. A baj csak az, hogy szerzõnk sem kerüli el ezt a hibát. Abból, amit megállapít, magától adódik a kérdés: Miért nem él Indiában egyetlen olyan nép sem, amelyik rokona lenne a romáknak? Miért vándoroltak el Indiából a romák mind egy szálig, miért nem maradt nyoma az ott tartózkodásuknak, miért nem maradt fenn olyan rokon nép, amely tanúsítaná, hogy itt éltek valamikor? Erre csak egy válasz lehetséges: a romák nem indiaiak, nem errõl a vidékrõl származnak, kultúrájuk teljes mértékben különbözik az indiaitól! A történelemben csak a vallási kisebbségek esetén látunk arra példát, hogy egy csoport teljes mértékben emigrál egy adott területrõl, ahol egyébként velük azonos etnikai közösség él. Ám a vallási kisebbség fogalma akkoriban csak olyan vallást jelenthetett, amelyet valahonnan máshonnan vett át az adott közösség, nem pedig belsõ fejlõdés eredménye ‒ ez az indoeurópai térségen belül elképzelhetetlen lett volna. A szerzõnk által is tárgyalt állítólagos Horezmba való emigráció, mely során a cigányok kivonultak Indiából, minden alap nélkül való, és figyelmen kívül hagyja a romák sokkal õsibb vallását és hagyományait, amelyek nem is indiai, de nem is muzulmán eredetûek (Horezm akkoriban még nem volt mazdeista). Jelen dolgozatomban ezzel is foglalkozom a késõbbiekben.
Mindezek ellenére szerzõnk a következõ kijelentésével lerántja a leplet a számtalan mítosz egyikérõl:

"Ami pedig a roma nyelv és bizonyos indiai nyelvek, elsõsorban a pandzsábi és a radzsásztáni nyelvek közti hasonlóságokat illeti, nos az csak egyszerû trükk azon, a fent említett népekhez tartozó nacionalista körök részérõl, amelyek így akarják mesterségesen felduzzasztani nemzetük lélekszámát".

Pontosan így van. Véletlenül volt alkalmam több Rajput/Jat csoporttal is beszélgetni, és mindig úgy tûnt, õk meg vannak gyõzõdve affelõl, hogy a romák a Jat klánból származnak. Hogy ezt jó- vagy rosszhiszemûen tették-e, nem tudom, de az mindig feltûnt, hogy az ehhez hasonló kijelentéseket általában valamilyen nacionalista felhanggal tették, politikai céllal. Legfõbb állítólagos bizonyítékuk az, hogy arabul a cigányokat "Zott"-oknak nevezik, amióta csak megjelentek a Közel-Keleten, és ez a név hasonlít a Jathoz. Errõl csak az a véleményem, hogy az arab történetírók beszámolói alig megbízhatóbbak ás pontosabbak, mint az Ezeregyéjszaka meséi.

Most, miután felvázoltuk a „Kannaudzsi elmélet” szerzõjének néhány fontos megállapítását, láásuk azokat az állításait, amelyek hibásak, és amelyek miatt az egész hipotézis nem állja meg a helyét:

"Szemben azzal, amit mások mondanak, az elsõ, Európába érkezõ cigányok nagyon is tisztában voltak indiai eredetükkel. Ezt kétséget kizáróan igazolja számos korabeli, 15-16. századi dokumentum is. Az egyiptomi eredetet hangoztató mítosz csak késõbb jelent meg. Világos, hogy ennek mi volt a célja: nagyobb presztízzsel bírt, s elõsegítette a romáknak az európai népek közé való integrálódását. Az egyiptomi eredet hiedelme lassan elfogadottá vált és hitelesnek tûnt".

Mielõtt reagálnék erre az állításra, lássunk egy másikat, amelyben szerzõnk ellentmond saját magának:

"Az összes legenda közül az egyik legmakacsabb a romák egyiptomi eredetének a legendája, amelyet õk maguk találtak ki és kezdtek el terjeszteni valamikor a 16. században. [...] Mindkét dolog, Egyiptom presztízse, amely még a Bibliából ered, illetve azok a történetek, amelyek a hitük miatt kivégzett egyiptomi keresztényekrõl szóltak, hozzájárult ahhoz, hogy a romák inkább az egyiptomi származást hangoztassák, semmint az indiait, mert így valószínûleg könnyebben szereztek menleveleket és ajánló leveleket a hercegektõl, a királyoktól, sõt, magától a pápától is".
(A szögletes zárójellel jelzett kihagyott részre késõbb még visszatérünk)

Az elsõ állítás pontatlan, mert a romákra vonatkozó dokumentumok közül vannak jóval korábbiak is, a 12. századból, amelyek szintén „egyiptomiaknak” nevezik õket. A cigányokat gyakran az alapján nevezték el, hogy egy adott országba melyik másik országból érkeztek. Nyugat-Európában például az elsõ roma csoportokat „bohémeknek” (Bohémia Csehország régi neve) vagy magyaroknak nevezték ‒ ezek az elnevezések még ma is nagyon elterjedtek. Az arabok a „Zott” névvel illették a cigányokat, mert az Indus völgyében élõ Jat néptõl származtatták õket. Indiaiaknak azonban soha nem nevezték õket Európában. Lévén, hogy Európába Iránon és Örményországon keresztül érkeztek, át a Boszporuszon, elég valószínûtlen, hogy átjöttek volna Egyiptomon is ‒ nem, az egyiptomi származástudat nem az Európába való érkezés korából ered, hanem benne van a nép történelemtudatában, õsi, kollektív emlékezetében. Mire megérkeztek Európába, az indiai származáselmélet majdnem teljesen feledésbe merült. A cigányok, mielõtt bizánci területre érkeztek volna ‒ezt szerzõnk is elismeri‒, hosszabb idõn át muzulmán területen éltek, az pedig elég közismert, hogy aki egyszer az iszlám vallással kapcsolatba kerül, nehezebben tér át a kereszténységre. Márpedig a romák, amikor bizánci területre érkeztek, már keresztények voltak.
Felvetõdik egy érdekes kérdés: honnan ismerték a romák a Bibliát, miközben muzulmán területen éltek? Szerzõnk ezt nem tudja megmagyarázni, lévén, hogy a romák a legutóbbi idõkig nem ismerték a Szentírást, hacsak nem hallomásból. Az egészen biztos, hogy Indiában, Perzsiában, az arab országokban ‒tehát azokon a területeken, amelyeken át vándoroltak, mielõtt Európába érkeztek volna, nem hallhattak a Bibliáról, sõt, valószínûleg még Bizáncban vagy Európa más részein sem, hiszen a Szentírás akkoriban az átlagember számára nem volt hozzáférhetõ‒ nem is a „vulgáris” nyelveken írták. Valószínûtlen, hogy a romák ismerték volna a Bibliát, hacsak nem azért, mert a bibliai történetek mélyen bevésõdtek a nép kollektív emlékezetébe. Ez az emlékezet végigkísérte õket a hosszú indiai vándorlás során is, olyannyira, hogy közben semmit sem vettek át a hinduista, vagy bármilyen más, Indiában fellelhetõ kultúrából.
Manapság a legtöbb roma olvassa a Bibliát, és ilyenkor gyakran fel is kiáltanak meglepõdve: „Hiszen az összes törvényünk és szabályunk meg van írva a Bibliában!” A zsidókon kívül egyetlen nép sem mondhatja ezt el magáról, sem az indiaiak, sem mások.

(Most következik a fenti idézetbõl kihagyott rész)
"Mindenesetre a bizánci birodalomban kezdettõl fogva a cigány jövendõmondókat Aigyptissai-nak (egyiptomiaknak) nevezték, és az egyház mindenkinek megtiltotta, hogy jósoltassanak velük. Az Ezékiel 30:23 alapján a romákat nemcsak a Balkánon nevezték egyiptomiaknak, hanem Magyarországon is, ahol régebben néha „a fáraó népének” is nevezték õket. Ugyanez a helyzet Nyugat-Európában is, ahol az „egyiptomi” szó görög változatából származó nevekkel (Aigypt[an]oi, Gypsy, Gitano) illették a roma nép atlanti ágát".

Kell lennie valamilyen magyarázatnak arra vonatkozóan, hogy a Bizánci birodalomban miért nevezték õket egyiptomiaknak ‒ ezt a magyarázatot azonban szerzõnk nem adja meg. A romák úgy tekintenek saját magukra, mint akik valamikor a távoli múltban Egyiptomban éltek. Van egyébként még egy görög szó, amelyet szintén a romák megnevezésére használtak Bizáncban: "Athinganoi" ‒ ebbõl ered a cigány, tsigan, zingaro stb. név. A bizánciak a romákkal azonosították az Athinganoiokat. Valóban, az a kevés, amit errõl a népcsoportról tudunk, számos tekintetben megegyezik azzal a leírással, ami a mai romákról adható. Nincs persze elegendõ bizonyítékunk arra, hogy az Athinganoi-ok romák lettek volna, de arra sem, hogy ennek az ellenkezõjét állítsuk. Az egyetlen ok, ami miatt az Athinganoi-oknak a romákkal való azonosításának elmélete mégis megbukott, az, hogy ezt a népet már a 6. század elején említik, márpedig ekkor ‒legalábbis a megcsontosodott indiai-eredet hívei szerint‒ a romák nem lehettek még Anatóliában. Az Athinganoi nevet a rituális tisztálkodási törvényeik miatt kapta ez a nép, mert ezek a törvények tisztátalan dolognak tekintettek minden testi kontaktust ‒ és ez nagyon hasonlít a romák „gádzsók”-ra (nem-cigányokra) vonatkozó törvényeire. Az Athinganoiok foglalkoztak mágiával, jövendõmondással, kígyóbûvöléssel stb., vallásuk pedig a “reform-judaizmus” és a kereszténység (vagy esetleg a zoroastrizmus) egyfajta keveréke. A Shabat-ot és a Tóra más elõírásait követték, hittek az Isten egységében, ugyanakkor a körülmetélés szokását már nem követték, viszont bemerítkeztek (ez egyébként nem kizárólag keresztény rítus, a tûzimádó vallások ismert aktusa is). Az Athinganoiokkal kapcsolatban a Zsidó Enciklopédia kijelenti, hogy „zsidóknak lehet õket tekinteni”.
Másik, szintén jelentõs tény, hogy a romák a fáraókhoz kötik vándorlásuk okát, ami szintén csak a héber népre igaz. A romáknak Európába való érkezésével kapcsolatos feljegyzések mind arról szólnak, hogy magukat az egyiptomi fáraók rabszolgáinak vallották. Így tehát két eset lehetséges: ez vagy része volt a romák kollektív történeti tudatának, vagy pedig egyszerûen csak azért találták ki, hogy jobb színben tûnjenek fel az emberek elõtt ‒ ez utóbbi viszont eléggé valószínûtlen, nem tûnik a legjobb identitásválasztásnak, hiszen éppen ez tette õket Európa leggyûlöltebb nemzetévé.

"Megfigyelvén, hogy õk egy korábbi egyiptomi kolóniának a Kisázsiába és a Balkánra vándorló leszármazottai, rájöttek, hogy még hasznuk is lehet abból, ha azt állítják, hogy egyiptomi keresztények, akiket a muszlimok azért üldöznek, és azért kényszerültek szüntelen vándorlásra, mert hitetlenek".

Ezt a „korrekciót” a romák utólag ejtették meg, miután rájöttek arra, hogy az egyiptomi szolgaság hangoztatása öngól, hiszen akkor zsidóknak titulálják õket. Ez a második, javított változat az, amit szerzõnk úgy tekint, mint „ennek a legendának a legkorábbi említése a 16. században”, holott ez valójában jóval régebbi eredetû. A romák soha nem állították magukról, hogy õk Indiából származnak, mindaddig, amíg néhány, nem-roma származású ember azt nem mondta nekik; ezek a bölcs emberek állítólag tanulmányozták a cigányokat, akikrõl „tudományosan bizonyított tény” immár, hogy indiaiak!
Szerzõnk azon meggyõzõdése, miszerint a cigányok õshazája Kannaudzs város környékén keresendõ, puszta találgatáson alapul, néhány olyan gyenge érvre támaszkodva, amelyek semmit nem bizonyítanak, sõt, amelyeket más tények rögtön meg is cáfolnak. Ezeket a késõbbiekben be is mutatom. Most olvassuk el inkább a következõ hipotézist:

"...részlet Abu Nasr Al-'Utbi (961-1040) arab krónikás Kitab al-Yamini (A Yaminok könyve) címû mûvébõl, amely beszámol Ghazni Mahmud szultánnak Kannaudzs városa elleni támadásáról, amely ennek kifosztásával, lerombolásával és lakosainak Afganisztánba való deportálásával ért véget 1018 decemberében. Ám ezek a hiányos beszámolók, amelyek csak néhány, Északnyugat-Indiába való szórványos betörésrõl számolnak be, nem magyarázzák meg világosan, hogyan is történt ez a számûzetés. Leírják például azt a betörést, amely 1018-1019 telén történt, és amely során a támadók sokkal keletebbre jutottak el, mint korábban, túl Malthurán, el egészen a középkorban híres Kannaudzs városáig, 50 mérföldre észak-nyugatra Kanpurtól. A 11. század elején Kannaudzs (a Mahabharatában és a Ramayanában is említett korábbi Kanakubja) négy mérföld hosszúságban húzódott végig a Gangesz partján, és Észak-India jelentõs kulturális és gazdasági központja volt. Nemcsak amiatt, hogy a legtanultabb brahmanok általában kannaudzsi eredetûek voltak (ez még ma is így van), hanem mert ez a város igen magas fokát érte el a civilizáció olyan fokmérõinek, amelyeket ma úgy neveznénk, hogy demokrácia, tolerancia, emberi jogok, pacifizmus, sõt, ökumenizmus. Mégis, 1018-1019 telén Ghazniból (ma Afganisztánban található) egy rablóhorda tört rá Kannaudzsra, a lakosságot foglyul ejtették, késõbb pedig rabszolgaként eladták õket. Ez a támadás nem az elsõ volt, amit a szultán India ellen intézett, de a korábbiak során csak Pándzsábig és Rádzsásztánig jutott el. Most azonban Kannaudzsot, ezt a több mint 50000 lakosú várost is feldúlta, és 1018. december 20-án a teljes lakosságot rabszíjra fûzte, szegényeket és gazdagokat, fehéreket és feketéket egyaránt, akik között számos elõkelõség, mûvész és kézmûves is volt. Al-'Utbi feljegyzései szerint egész családokat adtak el Ghazni és Kabul piacain. Késõbb, folytatja ugyanez a krónika, Khorassan és Irak fejezte be a Ghazni által elkezdett mûvet.
De miért kellene nekünk mindebbõl arra következtetnünk, hogy a romák eredete összefügg ezzel a támadással?"

Szerzõnkrõl itt világosan bebizonyosodik, hogy a roma kulturális elemeket egyáltalán nem veszi figyelembe, egyetlen célja csupán, hogy valahol Indiában (más ország szóba sem jön nála!) megtalálja a cigányok õshazáját. Ezért aztán számos fontos részlet elkerüli a figyelmét. Lássunk ezek közül néhányat:
·Akkoriban Kannaudzsot a Pratihara dinasztia uralta, amely nem indoeurópai volt, hanem guddzsár, egészen pontosan kazár. Nyelvészeti kutatások szerint az indoeurópai "guddzsár" és "gudzsráti" kifejezések a „kazár” megnevezésbõl származnak ‒ bizonyos szabályos hangtani változásoknak megfelelõen: az indoeurópai nyelvek, tekintettel arra, hogy belõlük hiányoznak a „kh” és a „z” fonémák, ezeket átíráskor g-vel és dzs-vel jelölik. Következésképpen, ha a romák Kannaudzs egykori lakosaitól származnának, akkor közeli rokonságban kellene állniuk a magyarokkal, a bolgárokkal, az askenazi zsidók egy kisebb csoportjával, a baskírokkal, a csuvasokkal és más, a Kaukázus és a Volga-medencében élõ népekkel. Ha így lenne, akkor végül is a cigányokra alkalmazott „magyarok” elnevezés (amelyet a legtöbb nyugati országban még ma is használnak) nem is volna olyannyira helytelen, de legalábbis pontosabb volna, mint az „indiai” minõsítés.
·Ha igaz lenne az, amit szerzõnk állít, vagyis hogy a cigányok egészen a 11. századig Indiában éltek, akkor valószínûleg felvették volna a brahmanizmust, amely annak a térségnek a legelterjedtebb vallása, de legalábbis számos kulturális elemet át kellett volna venniük ‒ különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy akkoriban nem akármilyen cím volt az, ha valaki kannaudzsi brahminnak tarthatta magát! Ezzel szemben azt látjuk, hogy a cigány kultúrában, szellemi életben nyoma sincs a brahmanizmusnak. Ellenkezõleg, semmi nem áll távolabb a "Romaimózs"-tól (roma szellemiségtõl), mint a hinduizmus, jainizmus, szikhizmus, vagy bármilyen más, indiai eredetû „izmus”.
·A Ghazni szultán kétségkívül muzulmán vallású volt. Az általa deportált embereket Afganisztánban, Horezmban és Irán más területein telepítették le. Ez a helyzet egyáltalán nem tette volna lehetõvé, hogy a cigányok mazdeista kulturális elemeket vegyenek át, márpedig ennek jelenléte nyilvánvaló a mai roma kultúrában. A tûzimádókat a muzulmánok majdnem teljesen kiirtották, természetes tehát, hogy egy amúgy is számûzetésben élõ nép nem fog átvenni egy tiltott vallást, kockáztatva ezzel, hogy õ is hasonló sorsra jut. Mindebbõl tehát arra következtethetünk, hogy a romák iráni földön éltek, már jóval az iszlám megjelenése elõtt, amikor még a tûzimádó vallás volt a domináns. A cigányok, mielõtt Indiába kerültek volna, Irán területén éltek, kultúrájuk pedig akkorára már teljes mértékben kialakult. Van egy másik nép, amelynek sorsa nagyon hasonlít a romákéra: a Szamáriai királyság izraelitái, akiket Médiába számûztek, és bár megtartották mózesi hagyományaikat, néhány elemet átvettek a Mági vallásból is. Az egyetlen dolog, amit nem tartottak meg, az a nyelvük ‒ ez a déli zsidókra is éppúgy igaz. Egészen 1948-ig, Izráel állam megalakulásáig a zsidók nem beszélték a héber nyelvet. Az identitást nem feltétlenül a nyelv határozza meg. Az indiai zsidók hindu nyelven beszélnek, mégis zsidóknak számítanak, nem indo-európaiaknak.

Most pedig, miután röviden rávilágítottunk a kannaudzsi eredet elméletének gyenge pontjaira, vizsgáljuk meg azt is, mi indokolja vajon szerzõnk álláspontját:

"A krónikában szereplõ „fehérek és feketék” megjegyzés megmagyarázná azokat a bõrszínbeli eltéréseket, amelyek valóban megvannak a különbözõ cigány csoportok között - mert akkor ezek szerint az eredeti nép is már vegyes bõrszínû volt. Kannaudzsban valószínûleg sok rádzsputi is élt. Ez a nép nem tartozott az õslakokossághoz, de érdemeik miatt a Kshatrias címre emelték õket. Ez megmagyarázná azt, hogy kik lettek volna a fent említett „feketék”."

Ez egy tudóshoz nem méltó, naiv kijelentés. Ismert tény, hogy a romák, hosszú vándorlásuk során számos néppel keveredtek. Ugyanez a helyzet a zsidókkal is. Elég, ha egyszer ellátogat az ember Izráelbe, és máris láthatja, hogy a zsidók között vannak feketék, szõkék, magasak, alacsonyak stb. Egyesek az indiaiakra hasonlítanak, mások a kínaiakra vagy az európaiakra. A szerzõnk által idézett leírás semmi mást nem mond, mint hogy Kannaudzs lakossága nem volt homogén, nem egyetlen etnikumhoz tartozott. Ha a város valóban olyan kozmolita volt, amilyennek említik, akkor teljesen természetes, hogy éltek ott rádzsputok, gudzsrátik és számos más nép. De ez egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a cigányok Kannaudzsban éltek volna.

"Az, hogy a rabszolgának elhurcolt lakosság soraiban a legkülönbözõbb társadalmi pozíciójú embereket találjuk, köztük elõkelõ születésûeket is, megmagyarázza, hogy amikor Európába értek, hogyan tudtak a romák olyan könnyen fontos és befolyásos emberek (királyok, császárok, pápák) kegyeibe férkõzni. Épp amiatt, mert a romák között ott voltak Kannaudzs egykori elõkelõségeinek a leszármazottai is. Louis Frédéric francia indológus is megerõsíti azt, hogy Kannaudzs lakossága elõkelõkbõl, mûvészekbõl, kézmûvesekbõl és katonákból állt.."

Ez tiszta spekuláció. A romák általában jól hangzó, elõkelõ címeket tulajdonítottak maguknak, hogy így elõnyökre tegyenek szert, menlevélhhez jussanak stb. Ezt pl. száz évvel ezelõtt is gyakorolták, amikor Dél-Amerikába érkeztek, és olyan címeket vettek fel, mint pl. „Egyiptom hercege” stb. Egy idõ után persze a hatóságok gyanakodni kezdtek, miután ennyi herceg meg más elõkelõség érkezett az országba. Egy tényt szerzõnk mindenesetre figyelmen kívül hagy: korábban azt állította, hogy Kannaudzs híres brahmanista központ volt; akkor meg hogyan lehetséges az, hogya romák között nincs papi kaszt? Mi történt az állítólagos „cigány brahmanokkal”? Minden indoeurópai népnek megvan a maga papi kasztja, de ugyanígy a méd-perzsáknak (mágiknak), ill. a sémi népeknek, kivéve egynek: az északi izraelitáknak. Ezek, miután Júdát elhagyták, hátrahagyták a lévitákat is, és innentõl kezdve nem volt a vallásért külön felelõ törzsük. Elõkelõségek, mûvészek, kereskedõk, katonák, a legkülönbözõbb rendû-rangú emberek voltak az izraeliták között ‒ de papok nem voltak. És ami még nagyon érdekes, a zsidó elõkelõségeket nagyra tartották a pogány királyok udvaraiban is, és mivelhogy sokan profétikus képességekkel rendelkeztek, voltak köztük, akik Perzsiában mágusokká, jövendõmondókká, varázslókká lettek. Ne felejtsük el, hogy a cigányok által leggyakrabban ûzött mágia a tarokk, amely a zsidóknál tûnik fel elõször.

"Az eredeti, deportált lakosság társadalmi sokszínûsége lehet annak az oka, hogy a roma nyelv a kivonulás után is folyamatosan fennmaradt, immár közel ezer éve. Szociolingvisták rámutattak arra, hogy társadalmilag minél sokszínûbb egy emigrációban élõ nemzet, annál jobban és hosszabb ideig õrzi meg eredeti nyelvét."

Ez az állítás semmit nem jelent a mi esetünkben, különben is nagyon kérdéses, hiszen számos ellenpélda is van rá: történelmileg hiteles tény, hogy a számûzetésben élõ zsidó társadalom a legkülönbözõbb rétegekbõl állt, mégis viszonylag rövid idõ alatt feladták saját nyelvüket, inkább azokat a nyelveket vették át, amelyekkel a vándorlás során találkoztak. A mizrachi zsidók például még mindig asszír-arámiai nyelven beszélnek, a sephardi zsidók ladino nyelven (ez egy középkori spanyol dialektus, amelyet a zsidók hat évszázaddal azután is õriznek, hogy számûzték õket Spanyországból). Az ashekenazi zsidók jiddisül beszélnek, a romák pedig romani nyelven ‒ mindkét nép azt a nyelvet, amelyet számûzetése során vett át.
De más példák is vannak olyan népekre, amelyek különbözõ társadalmi rétegekbõl álltak, és amelyek számûzetésbe, vagy legalábbis nagyobb arányú emigrációba kényszerültek, ezért rövid idõ alatt feladták nyelvüket ‒ pl. az amerikai, brazíliai és karibi feketék, a második-harmadik generációs olaszok, arabok Amerikában, Argentínában, Uruguayban, Brazíliában stb. Más népek erõsebben kötõdnek a nyelvük iránt ‒ pl. örmények, romák, zsidók. A társadalmi összetétel és a nyelv megõrzése között nincs olyan egyértelmû megfelelés, mint ahogyan azt szerzõnk állítja.

"Annak a vidéknek a földrajzi egysége, ahonnan a romák õsei származnak, a roma nyelv indiai elemeinek feltûnõ koherenciáját is jelzi, tekintettel arra, hogy a különbözõ roma dialektusok közti különbségek a nyelvnek nem az indiai komponensében jelentkeznek, hanem a szókészletnek abban a rétegében, amely már az európai itt tartózkodás során alakult ki."

Mindez nem jelenti azt, hogy a cigányok õshazája Indiában lett volna. Az igaz, hogy a romani nyelv eredetileg indo-európai környezetben alakult ki, de az indiai szókészlettel megegyezõ szavak közösek a többi olyan népével is, amelyek a szubkontinensen kívül, egészen pontosan Mezopotámiában éltek. A hurri nyelveket tartják a indiai nyelvek legvalószínûbb õsének ‒ elég megvizsgálni a régi mitanni feljegyzéseket, hogy lássuk: a szanszkrit nyelv is ebben a régióban alakult ki. A Közel-Kelet jelentõs részén, így Izrael területén is a szanszkrittal rokon nyelveket beszéltek. A bibliai horik (hurrik) Negevben, jebúzban és avában éltek, két hurri törzs pedig Júdeában és Galileában. Az észak-izráelieket az asszírok „Halában és Háborban a Gózán folyó mellett és a Médek városaiban telepítette le” (2Királyok 17:6) ‒ pontosan ez a hurrik földje. Ninive eleste után a legtöbb hurri, a számûzött zsidók egy részével együtt kelet felé vándorolt és megalapította Horezmet, ahonnan továbbhaladva késõbb gyarmatosították az Indus völgyét és a Felsõ-Gangesz vidékét. Érdekes, hogy bizonyos szavak a romani nyelvben óhéber és arámiai eredetûek, ezeket semmiképpen sem vehették át akkor, amikor a Közel-Keleten át vándorolva Európa felé tartottak, hanem még történelmük nagyon korai szakaszában, még az Indiába való érkezésük elõtt. Itt van például a romák saját magukra vonatkozó megnevezése (maga a roma név), amellyel az indiai eredet elméletének hívei sohasem foglalkoztak. Ez a megnevezés semmilyen szanszkrit feljegyzésben nem szerepel. Maga a szó „ember”-t jelent, és csupán egyetlen nyelvben van megfelelõje: az óegyiptomi „rom” szó, melynek hasonló a jelentése. A Biblia szerint az észak-izraeli dialektus különbözött a Júdaitákétól, és sokkal inkább kötõdtek az egyiptomi kultúrához, semmint a kánaánitához. Az izraeli vallás, miután elszakadt Judától, átvett bizonyos elemeket az egyiptomiból (pl. a tehén-imádatot). Nem lehetetlen tehát, hogy az „ember” jelentésû egyiptomi szót az észak-izraeliek is használták, a Hanigalbatba és az Arrapkába való számûzetés után is, sõt, késõbb is. Tekintettel azonban arra, hogy egy nép eredetét a nyelv eredetén keresztül nem lehet megállapítani, ezt a témát nem is boncolgatom tovább.

"Ez az érv teljes mértékben hitelteleníti azt az elméletet, miszerint a romák különbözõ dóm törzsek egyszerû keveredésébõl (vagy valamilyen más csoportból) származnak. Érdemes megemlítenünk azt is, hogy már Sampson is feljegyezte: a romák „Perzsiába egységes, egy nyelvet beszélõ csoportként érkeztek."

Ezzel teljes mértékben egyetértek. Ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a „dóm-elmélet” volt tudós berkekben a hivatalos álláspont egészen a legutóbbi idõkig, és mivelhogy megdõlt, kiderült, hogy számos más, hozzá kötõdõ, az indiai eredetet valló elmélet rossz nyomon jár, és semmi máshoz nem vezetett, mintvéget nem érõ, egymásnak ellentmondó kutatásokhoz.

"Kannaudzsban valószínûleg nagyszámú Dhomba mûvész élt, mint ahogy egyébként minden civilizált városban akkoriban. Kannaudzs, mint Észak-India legjelentõsebb szellemi-intellektuális központja, kétségkívül vonzó volt a mûvészek számára, akik között számos Dhomba is volt (lehet, hogy a mai Dhomb-ok õseirõl van szó). Amikor a Kannaudzsi lakosság szétszóródott Horezmben és környékén, a Dhomba mûvészek valószínûleg átvették a helyi lakosság szellemi örökségét - sokkal inkább, mint az elõkelõségek és a kézmûvesek. Ez megmagyarázná azt, hogy miért terjesztették ki a „Dhomba” megnevezést az összes Kannaudzsi idegen csoportra. Késõbb alkalmazhatták ezt a megnevezést önmagukra is (szemben a sokkal általánosabb „indiai” jelentésû Sind[h]~, Perzsa, Hind~, jón Gr. Indh~ névvel - amibõl talán a 'Sinto' név is származik, az ~nd~ -nek ~nt~-vé való paradoxális fejlõdése ellenére, amit jelen esetben mégis valószínûsítenünk kell. Néhány roma nyelvjárásban, mint pl. a magyarországi, osztrák, szlovéniai, úgy tûnik, ténylegesen le is játszódott ez a hangtani fejlõdés."

Mivel szerzõnk nem talál megnyugtató magyarázatot a „roma” elnevezés eredetére vonatkozóan, mindenféle spekulációkra, ürügyekre támaszkodik. Jellemzõ a szóhasználat is: „valószínûleg”, „talán”, „esetleg”, „úgy tûnik” stb. Az egész koncepció, amin ez az elmélet alapszik, összeomlik, mert nem tud választ adni azokra a kulturális és spirituális jellemvonásokra, amelyek minden roma emberben közösek, másrészt az olyan állítás, miszerint „lehetséges, hogy átvették a Dhom nevet önmaguk megnevezésére”, azt is elárulja, hogy az egész elmélet téves. Szerzõnk ellentmond önmagának, hiszen korábban azt állította, hogy „a Kannaudzsiak közül sokan elõkelõ származásúak voltak”, késõbb pedig azt feltételezi, hogy ugyanezek az elõkelõségek felvették egy náluk alacsonyabb kaszt, a Dhomba mûvészek megnevezését.

"Az, hogy a proto-roma lakosság városi környezetbõl származik, és hogy elsõsorban elõkelõségekbõl, mûvészekbõl és kézmûvesekbõl álltak, talán azt is megmagyarázza, miért van az, hogy nagyon kevés cigány ember dolgozik mind a mai napig a mezõgazdaságban. Noha „a föld azon a vidéken gazdag volt, a termés bõséges, az éghajlat pedig meleg”, ahogy Xuán Zàng kínai zarándok (cigányosan nevezték Hsüan Tsang-nak is) feljegyzi, „ mégis kevesen foglalkoztak mezõgazdasággal”. Valóban, már az ókorban is inkább csak virágokat termesztettek, azokat is elsõsorban vallási céllal."

Noha ez az állítás nem bizonyító erejû, inkább azt a hipotézist erõsíti meg, hogy a romák nem Indiából származnak. Ha alaposan összehasonlítjuk õket a zsidó néppel, akkor ugyanerre az eredményre jutunk, hiszen a zsidók is, noha a legkülönbözõbb társadalmi rétegekbõl álltak, soha nem foglalkoztak mezõgazdasággal, mindig is városokban éltek (ez a mai diaszpórában is igaz). Ilyen tevékenységgel csak a legújabb idõkben, Izráel államban kezdtek el foglalkozni, hiszen szükség volt rá a nemzet fejlõdése érdekében. Egyértelmû bizonyítékok vannak arra, hogy a cigányok, amikor Indiába érkeztek, már nagyjából olyanok voltak, mint ma. Az észak-asszírok és a babiloni asszírok deportálták Izráel és Júdea népét, mint ahogyan a Bibliában is olvashatjuk: „És elhurcolta az egész Jeruzsálemet, összes fejedelmeit és minden vitézeit, tízezer foglyot, az összes mesterembereket és lakatosokat, úgy hogy a föld szegény népén kívül senki sem maradt ott. És elhurcolta Joákint is Babilóniába, és a király anyját, és a király feleségeit és udvariszolgáit, és az ország erõs vitézeit fogságba hurcolta Jeruzsálembõl Babilóniába. És az összes elõkelõ férfiakat, hétezeret, és a mesterembereket és a lakatosokat, ezeret, és az összes erõs, harcra termett férfiakat fogva vitte Babilóniába Babilónia királya” (2Királyok 24:14-16) „A föld népének csak a szegényébõl hagyott ott a vitézek hadnagya szõlõmíveseket és szántó-vetõ embereket” (2Királyok 25:12). Ugyanezt tette az Északi Királysággal Asszíria királya is 120 évvel korábban. Azok a földmûvesek, akiket helyükön hagytak, a mai szamáriaiak õsei. A legtöbb izraelita „elveszett” a szülõföld számára, nagy valószínûséggel India felé kezdtek el vándorolni.

"Úgy tûnik, a romák egy része a Gangesz vizén elmenekült a hadjárat elõl, és Benares felé indult, ahonnan a bennszülött lakosság ellenséges magatartása miatt tovább kellett vándorolniuk a Ranchee vidéke felé. Ezek az emberek Sadri nyelven beszéltek, egy sajátos indiai nyelven, amelyet elsõsorban a különbözõ törzsek között kommunikációra használtak. Érdemes megemlíteni, hogy a Sadri nyelv tûnik az összes indiai nyelv közül a legalkalmasabbnak arra, hogy a romani nyelven beszélõkkel szót értsenek."

Szerzõnk megint csak egy spekulatív elméletre hagyatkozik, amely a cigányok és egy indiai törzs közti rokonságot ismét csak valami látszólagos nyelvi azonosságokra építi, de nem veszi figyelembe a roma kultúrát, szellemiséget, törvényeket és hagyományokat, ráadásul történelmi bizonyítékokat sem tud felhozni. A nyelvi rokonság mindig nagyon relatív a népek származása tekintetében, és gyakran félrevezetõ is, hiszen olyan népek között is lezajlik nyelvcsere, amelyek nem állnak rokonságban egymással. Úgy tûnik, szerzõnk nem ismeri azokat a furcsa eseteket, mint például a következõ: van Argentinában egy Santiago del Estero nevû régió, ahol még mindig beszélnek egy, a gyarmatosítás elõtti idõkbõl származó bennszülött nyelvet, a Kechuát, amely az inkák nyelve volt. A furcsa az, hogy azok nagy része, akik ezt a nyelvet ma beszélik, nem õslakosok, hanem szíriai-libanoni arabok, akik körülbelül egy évszázaddal ezelõtt telepedtek le itt. Ha valamilyen katasztrófa miatt megsemmisülnének a dél-amerikai arab bevádorlókról készült feljegyzések, akkor a 25. század tudósai valószínûleg arra a következtetésre jutnának, hogy ezek az arabok az egykori inka civilizáció utolsó, életben maradt leszármazottai. Amit viszont nem tudnának megmagyarázni, az az, hogy ezek az „inkák” miért ortodox vallásúak egy római katolikus országban, noha a két vallás és szokásrendszer sokkal közelebb áll egymáshoz, mint a roma kultúra az indiaihoz.
Másik, hasonló példa magukkal a cigányokkal kapcsolatos: Északnyugat-Olaszországban a helyi piemonti nyelvjárást a nem roma származású lakosság már alig beszéli, legfeljebb csak néhány idõs személy, a gyerekek már csak olaszul beszélnek. A nyelvjárás mégis fennmaradt, méghozzá a helybeli romáknak köszönhetõen, akik azt saját cigány nyelvüknek tekintik. Egy, a fentihez hasonló helyzetben a jövõbeni tudósok valószínûleg arra a következtetésre jutnának, hogy Piemont õslakosai a cigányok...

"Továbbá, szokás a Sadrieknél, hogy bizonyos ceremóniák alkalmával egy kis vizet öntenek ki a földre, mielõtt innának, és közben azt mondják: „testvéreinkre, akiket a hegyeken túli hideg szél vitt” (ez a Rézmûves Melindával való személyes beszélgetés alkalmával hangzott el). Talán Mohamed foglyai voltak ezek a „testvérek”, akiket említ. Tény, hogy a Sadriül beszélõkkel kapcsolatban még további kutatásokra van szükség."

Újabb, nem konkrét tényeken alapuló spekuláció. A deportálások akkoriban meglehetõsen gyakoriak voltak, és azt állítani, hogy a fenti mondat a romákra vonatkozik, enyhén szólva elhamarkodott. Ami ebben a Sadri szokásban sokkal fontosabb, az az, hogy „a hegyek mögötti hideg szél” aligha utalhat egy nyugati irányú, a folyón túli deportálásra, sokkal inkább egy északi, a Himalája mögötti területre.

"A kannaudzsiak védõistennõje Kali volt, aki a romák között ma is nagyon népszerû."

Ez elég furcsa kijelentés olyanvalakinek a szájából, aki a roma kultúrát kutatja, lévén, hogy a cigányok között nemhogy népszerû Kali indiai istennõ, de még csak hírbõl sem ismerik. Nem tudom, nem egyszerûen azért szúrta-e be ezt a téves kijelentést szerzõnk, hogy az elméletét alátámassza, de én bízom a jóhiszemûségében. Családi emlékeim között semmi olyasmire nem emlékszem, amely azt bizonyítaná, hogy ez a hagyomány valaha is létezett volna, de ugyanígy nyilatkozott az a számos roma és szinti család is, akikkel én a világ legkülönbözõbb tájain találkoztam, Oroszországtól Spanyolországig, Svédországtól Olaszországig, az Egyesült Államoktól a Tûzföldig (Argentina déli csücskéig), akik között a legkülönbözõbb cigány csoportok voltak, a kalderasha/churarya/lovaryától a spanyol kaléig, az estraxharya/eftavagarya szintiktõl a finn kaléig, a mácswayától a dél-amerikai khoraxhanéig. Bárki megkérdezheti a romáktól, ki volt Kali ‒azt fogják válaszolni, hogy egy fekete asszony, mert a „kali” a „fekete” jelentésû „kaló” szónak a nõi nemû párja‒ de ezt nem azért fogják mondani, mert tudnák, hogy a szóban forgó indiai bálvány is éppenséggel fekete. Ismerem a világon a legfontosabb cigány családok nagy részét, és javaslom szerzõnknek, látogassa meg az argentinai cigányokat, mert az ottani, kalderash-roma kultúra, bizonyos okok miatt, sokkal eredetibb formában maradt fenn, mint bárhol másutt.
Az egyes csoportoknál tapasztalható "Sara kali"-tisztelet (pl. Camargue-ban) római katolikus szertartási eredetû, nem hinduista. Majdnem minden katolikus országban (még Lengyelországban is) vannak „fekete szûzek”. Sara „kali”-t azért hívják így, mert fekete nõ, akinek a neve, véletlenül-e vagy sem, a zsidó nép anyjának a nevével egyezik meg. Talán ez az oka annak, hogy Róma õt is a szentek sorába avatta.

"Sõt, Kanakubja városának korábbi neve, amelyet görög források Kanogyzának is említenek, „púpos, nyomorék szûzet” jelentett. Ennek a furcsa névnek az eredete Valmiki Ramadzsandzsának egyik bekezdésében keresendõ: Kusmabha megalapította Mahodadzsa (Nagy Bõség) városát. Volt száz szép leánya és egy nap, amint azok éppen játszottak a palota kertjében, Vàdzsu, a szélisten beléjük szeretett, és szerette volna õket feleségül venni. De kikosarazták és ezért dühében mindegyiket púpossá változtatta, innen ered a város neve. Egy másik változat szerint Krishna egyik nyomorék hívének Kana Kubja volt a neve, és Krishna, hálából azért, mert a nyomorék olyan buzgón megkente az õ lábát, ép testet adott neki. Valójában a „púpos szûz” Durgának, a háború istennõjének, Kali másik alakváltozatának volt a címe. Ezt tehát azt jelenti, hogy párhuzamot lehet vonni kana kubja („púpos szûz”) -Durga- Kali között. Rajko Djuric rámutatott néhány hasonlóságra a roma kultúrában meglévõ Bibia- vagy Kali Bibi-kultusz és a hindu Kali-mítosz között."

Ez megint csak tiszta spekuláció, amit semmi sem támaszt alá. Az ehhez hasonló történetek nagyon hasonlóak a Közel-Keleten (javaslom szerzõnknek, hogy olvassa el az Ezeregyéjszaka meséit, ha jobban akar dokumentálódni). Közismert tény, hogy a cigányok számos mesét átvettek arról a területrõl, ahol éppen tartózkodtak, és a saját fantáziájuk szerint alkalmazták azokat. Tény az is, hogy a legtöbb roma mesét zsidó mesének is tartják egyben, mindkettõ azt állítja, hogy övé az eredeti változat. A cigány szóbeli kultúrában továbbá perzsa, örmény és arab mesék is megtalálhatók.
Nem értem, miért nem említi meg szerzõnk azt, hogy milyen népszerû Illés Próféta számos roma közösségen belül. Valószínûleg azért, mert képtelen volna ennek a tradíciónak az indiai eredetét megmagyarázni. Illés ugyanis az északi Izráeli Királyság Prófétája volt.

"Az az idõszak, amit a romák Horezmben töltöttek (egy-két évszázad) megmagyarázza azt is, hogyan került be a romani nyelvbe olyan sok perzsa eredetû szótõ (mintegy 70, a 900 hindu és a 220 görög szótõ mellett), hiszen Horezm perzsa nyelvterülethez tartozott."

Csakhogy ugyanez a szabály vonatkozik az Indiában eltöltött idõszakra is! Ahogy a számos perzsa szó nem bizonyítja a perzsa eredetet, a hindu szavak sem igazolják az indiai származást, csupán egy hosszú távú egymás mellett élést. Szerzõnk alábbi okfejtése pusztán nyelvészeti alapú, és habár érvényes igazságokat mond, nem igazolja a Kannaudzsi eredetet, amint azt az alábbiakban meg is figyelhetjük:

"Másik feltûnõ dolog a roma és a kannaudzsi nyelvek három jellemzõjének a hasonlósága, mely alapján kijelenthetjük, hogy a cigány nyelv kizárólag, vagy legalábbis leginkább ezzel a nyelvvel rokonítható:
- az összes mai indoeurópai nyelv közül csak a bradzs (nevezik bradzs bhakhának is, mintegy 15 millióan beszélik Kannaudzstól nyugatra) és a romani különböztet meg két nemet a személyes névmás egyes szám harmadik személyû alakjában: jo vagy vo a bradzsban (az óbradzsban valószínûleg o) és ov, vov vagy jov a romaniban a hímnemû, illetve ja vagy va a bradzsban és oj, voj vagy joj a nõnemû változat, míg az összes többi indoeurópai nyelvben egyetlen alak szerepel, általában yé vagy vé mindkét nemre vonatkozóan. Ezek a névmások ma is hallhatóak Kannaudzs utcáin.
- az összes mai indoeurópai nyelv közül csak a Kannaudzs környéki dialektusokban, egyes bradzs és nepáli nyelvekben (Nepál csak hatvan mérföldre van Kannaudzstól) van a hímnemû fõneveknek és mellékneveknek külön végzõdésük: ~o (vagy ~au = ~o). Ugyanez megfigyelhetõ a romaniban is, ahol szintén ~o a végzõdés: purano 'õsi, régi' (más indoeurópai nyelvekben purana, a romaniban purano), taruno 'fiatal' (a többi nyelvben taruna, a szintoban tarno, a romaniban terno). Az idõközben lejátszódott magánhangzó-változások (pl. az ~a-nak ~o-vá válása) miatt egyébként a szabályok még bonyolultabbak, amelyek tisztázása még további kutatásokat igényel.
- végül, de nem utolsó sorban, az összes indoeurópai nyelv közül csak az Awadhiban (Kannaudzstól keletre mintegy 20 millióan beszélik) és a romaniban van hosszú alakváltozata a birtokos névutónak. Nemcsak az alakváltozatok megléte közös a két nyelvben, hanem maguk a névutók is azonosak: a rövid alak (~ka, ~ki ~ke) mellett, amelyek az összes indoeurópai nyelvben közösek, az Awadhiban van egy hosszú változat is: ~kar(a), ~keri, ~kere, pontosan úgy, mint ahogyan számos õsi romani nyelvjárásban is, mint például Macedóniában, Bulgáriában (~qoro, ~qiri és ~qere), Szlovákiában és Oroszországban (~qero, ~qeri, ~qere); a szinto nyelvjárásokban ez a forma lerövidült (~qro, ~qri, ~qre). Emellett egy nemrég, a helyszínen, Kannaudzs környéki falvakban végzett kutatás egy eddig fel nem tárt szókészlet jelenlétét is kimutatta, amely nagyon hasonlít a romani szókészlethez (tikni 'kicsil', daj 'anya' [közös a Hindi 'bába' szóval], ghoro 'kancsó', larika 'legény' [lásd Hindi larhka] stb...). Mindez alátámasztja Ian Hancock professzor állítását, miszerint 'a romanihoz legközelebb álló nyelv a nyugati hindi', ismertebb nevén bradzs nyelv, amellyel legtöbb jellemzõje közös."

Mint ahogy az elõbb is említettem, az érvelés érdekes, csakhogy nem bizonyít semmit, mégpedig a következõ okok miatt:
·Mindaz, amit szerzõnk felsorolt, azt jelzi, hogy a romani nyelv grammatikailag összetettebb, mint a legtöbb ma beszélt indiai nyelv, ez pedig azt jelenti, hogy akkoriban, amikor a cigányok Indiában éltek, nagy valószínûséggel volt egy sokkal homogénebb alapnyelv, amely még nem differenciálódott. Az így kialakult nyelvek grammatikája általában egyszerûbb szokott lenni, mint az alapnyelvé. Ugyanez a helyzet például a latinnal, amelyet nagy területen beszéltek Nyugat-Európában, és amelybõl késõbb kialakult az olasz, spanyol, portugál, katalán, okszitán, román stb. nyelv, melyek mindegyikének egyszerûbb a nyelvtana, mint a latinnak.
·Következésképpen, mint az már elhangzott, az összes nyugat-indiai nyelv valaha egy közös nyelv volt, amelyikbõl a romani nyelv korai stádiumában vált ki. Ez jelentheti akár még a Hurri korszakot is, amikor a cigányok még nem is voltak Indiában (de ez csak feltételezés). Ami biztos, az az, hogy az egész nyugat-hindi nyelvcsalád, vagyis az Indus völgyében és a Radzsásztánban beszélt nyelvek közvetlen leszármazottai az úgynevezett kannaudzsi nyelvnek, és ez egyben azt is jelenti, hogy a romáknak nem feltétlenül volt kapcsolata magával Kannaudzsdzsal, hanem csak magával a nyelvterülettel, amely Kashmirtól Gudzsarátig, Sinfhtõl Uttar Pradeshig terjedt.
·Az is bizonyos, hogy a fent említett területet, ahonnan a romák valószínûleg származnak, akkoriban nem indoeurópai népek lakták, hanem a szkíto-szarmaták, amelyek az Indus völgyében és Szakasztánban éltek, Kannaudzsot is beleértve (ezt akkoriban a gudzsráti dinasztia vezette). Ezekben a népekben volt valami közös: mindannyian nyugatról jöttek! Számtalan bizonyíték van arra, hogy az Indus völgyében élõ népek szakák, nem pedig hindi eredetûek ‒ ennek tárgyalása azonban nem célja ennek a dolgozatnak.
· Az, hogy a kannaudzsi régióban mai napig megvannak ennek az õsi nyelvnek a nyomai, egyáltalán nem jelenti azt, hogy egyúttal ez volna az õshazája is, hiszen a nyelvtörténet számtalan hasonló példát ismer:
- a kelta nyelv például elterjedt szinte egész Európában, ma viszont csak a Brit szigetek egyes részein lelhetõ fel - pedig nem ez a régió volt a kelták õshazája.
- ma a latinhoz legközelebb álló nyelv nem az olasz, hanem a román, amelynek nyelvterülete messze helyezkedik el attól a területtõl, ahol a latin nyelv született.
- valaha a mai Ukrajna területén magyarul és a vele rokon nyelveken beszéltek, közel négy évszázadon át (az Attila és Árpád uralkodása közti idóben), ma viszont Ukrajnában már nem beszélnek magyarul , csak Magyarországon, Erdélyben és néhány környezõ területen beszélik. (forditó megj). A mai Ukrajna területén még léteznek magyar közösségek, de csak azokon a részeken, amelyek valaha az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezték, azaz Kárpátalján. Az Ukrajnában használatos hivatalos nyelv ellenben , érthetõen az ukrán.)
- ugyanígy a törököt sem beszélték Kisázsiában a középkor végéig, ma pedig fordítva, az óhazában nem beszélik, Kisázsiában viszont igen.
- bizonyított tény, hogy a baszk (euskara) nyelv kaukázusi eredetû, amely Európa ellenkezõ végében van ahhoz képest, ahol ma a baszk nyelvet beszélik. Semmi nyoma nem maradt annak, hogyan vándoroltak át a baszkok Nyugat-Európába, nem tudunk semmit az átmeneti korszakról, és a Kaukázusban sem létezik olyan terület, ahol ezt a nyelvet beszélnék, legfeljebb néhány rokon nyelvet.
- az egyetlen nép, amely ma is el tudja olvasni a viking Sagákat azon a nyelven, amelyen írták õket, az izlandiak és a Faröer-szigetek lakói, míg a svédek, a norvégok és a dánok, ahol a Sagákat írták, alig értik meg azokat.
- az ósumér nyelvet csak a mai magyar nyelv segítségével lehetett megfejteni, ami szintén jelzi azt, mennyire könnyelmûen járunk el akkor, ha egy nyelvet annak a területnek a többi nyelvével rokonítunk, ahol ma az illetõ nyelvet beszélik.
A felsoroltakon kívül még sok más példa is van, de talán elég lesz ennyi. Foglalkozzunk inkább azzal a kérdéssel, amelyet szerzõnk tûz ki maga elé:

"Ami a kivonulás kronológiáját illeti, az egybeesik Mahmud idejével, lévén, hogy az semmiképp sem történhetett korábban, mint a 10. század. A romani nyelv grammatikájának van két fontos jellemvonása, amelyek az elsõ évezred végén alakulhattak ki. Ezek a következõk:
a) a névutórendszer, szemben az ó- és középhindu flektálásával;
b) a semlegesnem eltûnése; a korábbi semlegesnemû fõnevek átalakultak hím- vagy nõnemûekké. Lévén, hogy ezeknek a fõneveknek nagy része ugyanúgy alakult át hím-, illetve nõnemûvé, mint a hindu nyelvben (lásd Hancock 2001:10), azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez a jelenség akkor ment végbe, amikor a cigányok még Indiában éltek. A többi indiai nyelvtõl való elszakadásuk így tehát csak ezután következett be."

Amit szerzõnk nem vesz figyelembe, az az, hogy már akkoriban sem volt egy egységes hindu nyelv, számos tekintetben különböztek egymástól a szkíto-szarmata és az hindi nyelvek. Továbbá:
a) a névutórendszer a szkíto-szarmata nyelvekben nagyon elterjedt;
b) az óind nyelv Indus völgyi változatában csak hím- és nõnem létezett; késõbb a brahminoknak sikerült egész Indiát, vagy legalábbis annak nagy részét egyesíteniük, és ez egyet jelentett a nyelv egységesítésével is. Világos, hogy az egységes nyelv kialakításában mindkét nyelvcsoportnak része volt, de az is, hogy idõvel a könnyebbik kerekedett felül, így aztán a semleges nem eltûnt az hindiból. Egyáltalán nem biztos, hogy a cigányok még Indiában voltak akkor, amikor a nyelvi egységesítés megtörtént.

A Kannaudzsi eredet elméletét valló szerzõnk dolgozata a továbbiakban már nem a romák származásával foglalkozik, hanem Kannaudzs történelmével, ami nem tartozik ehhez a témához, ezért most megpróbálom összefoglalni az õ hipotézisével kapcsolatos észrevételeimet, azután pedig felvázolom a téma más aspektusait, amelyek nem a nyelv, hanem a kultúra felõl közelítik meg a kérdést, s mint ilyen, szerintem sokkal relevánsabbak. Rá akarok világítani, hogy a romák sem a múltban, sem pedig a jelenben semmilyen rokonságban nem álltak a hindu népekkel. Mindazt, amit a továbbiakban felvázolok, nem is lehet megmagyarázni a hindu-eredet elmélet felõl nézve.

A cigány nép kulturájával és szellemi életével kapcsolatos tényezõket két fõ kategóriába lehet sorolni:
1) A zsidókéval rokon hiedelmek, törvények, szabályok és gyakorlatok; ezek a roma közösségi életben kapnak nagyon fontos szerepet.
2) A tûzimádó-vallással kapcsolatos rituálék, vallási elemek; ezek fõleg a nem-roma közösségekkel való kapcsolattartásban fontosak.

Mielõtt ezeket felvázolnám, szükségesnek tartanék egy rövid történeti ismertetõt, hogy az olvasó jobban megértse, hogyan és miért kerültek egy bizonyos idõszakban a romák Indiába, és honnan tudjuk mégis azt, hogy nem onnan származnak. A cigányok „õstörténete” Mezopotámiában kezdõdik, az Eufrátesz alsó folyásánál. „Ótörténetük” a Nílus alsó folyásánál és a mai Izrael területén.

A sémi népeknek a Közel-Keleten való terjeszkedésével párhuzamosan egy akkád népcsalád indult el a sumérok földjérõl Kánaán, és késõbb Egyiptom felé, ahol mind számuk, mind pedig jelentõségük megnõtt az idõk folyamán. Olyannyira, hogy kiváltották az egyiptomi társadalom többi népének gyûlöletét, és rabszolgaságba taszították õket, mígnem aztán eljött a szabadulás ideje, elhagyták Egyiptomot, hogy a mai Izráel területén telepedjenek le. Ekkoriban tizenhárom törzsbõl álltak, amelyek közül az egyik foglalkozott a vallási ügyekkel, a másik tizenkettõ pedig az egyszerû „nép”-et alkotta ‒ Izráel népét. Ezt a népet minden más nemzettõl megkülönböztette az a sajátsága, hogy egyetlen Istenben hitt. Számtalan törvényt, szabályt, hittételt kellett betartaniuk a mindennapi társadalmi életben, és a többi néptõl való éles elkülönülésük, a rituális tisztasággal és tisztátalansággal kapcsolatos törvényeik, illetve más sajátságaik egyénivé, minden más néptõl különbözõvé tette õket. Közös történelemtudatukban ott volt az, hogy számûzetésben éltek Egyiptomban, és hogyha nem tartják be mindazokat a törvényeket, amelyek szerint eddig is éltek, akkor ismét számûzetésre lesznek ítélve, de most már nemcsak Egyiptomban, hanem szerte a világban.
Mindazonáltal, miután elfoglalták a késõbbi Izráel földjét, a vezetõ törzs és a többi törzs közti ellentétek egyre nyilvánvalóbbá lettek, mígnem aztán a királyság kettészakadt: az északi törzsek jobban kötõdtek az egyiptomi kultúrához, és az elkülönülés jeleként az Egy Isten ábrázolására a tehénalakú egyiptomi bálványt választották (emellett más, kisebb isteneket is imádtak); a papi törzset elutasították, akik így a déli királysághoz, Júdeához csatlakoztak. Az északi törzsben a mágiával, jövendõmondással kapcsolatos tiltott praktikákat is ûzték. Kr.e. 722-ben az asszírok leigázták a területet, és szinte a teljes lakosságot számûzték, csak a földmûveseket hagyták a helyükön. A lakosság többi részét egy másik, az asszírok által korábban meghódított területen telepítették le: a régebbi Hanigalbat-Mitanni királyságban, ahol egy, a romanihoz nagyon közelálló nyelvet beszéltek, a két fõisten pedig Indra és Varuna volt. Ez a terület nem Indiában volt, hanem Mezopotámia északi részén. Az itt élõ népet a történelem hurri néven ismeri. Egy rövid kitérõ keretében szeretném bemutatni ezt a népet, mielõtt a romák történetét tovább folytatnánk.

A hurrik - õsi hindu nép

A hindu nyelv létezésérõl a legkorábbi nyom nem Indiából származik, hanem a Tigris-Eufrátesz-medencéjébõl, kb. Kr.e. 1600-ból. Abban az idõben a Mitanni birodalom volt itt, amely a Földközi-tenger partjától a Zagros-hegységig húzódott. Az Eufrátesz folyó feletti hatalom kiterjesztése miatt a hurrik szüntelen háborúskodásban álltak nyugaton a hettitákkal, délnyugaton pedig Egyiptommal. Mitanni nyelve a hurri volt. Korabeli dokumentumok világosan jelzik, hogy ez a nyelv hindu eredetû szavakat használt:

"ila-ni mi-it-ra as'-s'i-il ila-ni u-ru wa.na-as's'i-el (egy másik szövegben a.ru-na-as'.s'i-il) in.dar (másik szövegben: in-da.ra) ila-ni na-s'a-at-ti-ya-an-na" (cf. Winckler, Mitteilungen der Deutschen Orient-Gesellschaft No. 35, 1907, p. 51, s. Boghazkoi-Studien VIII, Leipzig 1923, pp. 32 f., 54 f.)

A Rigveda P. egyik himnuszában (RV. 10.125.1) mind a négy fõisten nevét megtaláljuk. Thieme bebizonyította, hogy a Mitanni istenek tulajdonképpen véda istenek, Varun.a és Mitra, illetve Indra és N-satyau – sokáig úgy tudták, nevük ebben a formában csak a védákban jelenik meg, most pedig, íme, kiderült: a hurri dokumentumokban is így maradtak fenn!
Mitanni és a hettiták közti egyezményben a mitanni király a következõkre esküszik: Mi-it-ra (a hindu Mitra), Aru-na (Varun.a), In-da-ra (Indra) és Na-sa-at-tiya (Nasatya vagy As'wins). Egy Mitanniból származó, Kikkuli nevû ember által hettita nyelven írt szöveg, amely a harci szekerekrõl és a lovak kiképzésérõl szól, hindu számneveket használ annak megnevezésére, hogy hány kanyart tesz meg egy harci szekér a pályán: aika (hindu eka 'egy'), tera (tri 'három'), panza (panca 'öt'), satta (sapta 'hét') és na (nava 'kilenc').
Egy Nuziból származó hurri szöveg hindu szavakat használ a lovak színére, pl. babru (hindu babhru 'barna'), parita (palita 'szürke') és pinkara (pingala 'vöröses'). A mitanni hajtókat "marya"-nak hívták (a hindu-védában marya 'harcos, fiatalember'). Ezen kívül egy sor mitanni nemesember, arisztokrata neve egyértelmûen hindu eredetû.
Ma már a legtöbb, a témával foglalkozó szakember egyetért abban, hogy a Közel-Keleten az árja nyelv nyomai nem iráni, hanem indoeurópai eredetûek, és így ezek a nyelvek nem egy harmadik, önálló ágat képviselnek a nyelvcsaládon belül; téves továbbá az az elmélet is, amely ezeket a nyelveket proto-indoeurópainak tulajdonította. Ezt a témát magában foglalja M. Mayrhofernek a témáról szóló bibliográfiájának a címe is: Die Indo-Arier im Alten Vorderasien (Wiesbaden, 1966) – ma már ezt az elméletet tekinthetjük a legelfogadottabbnak. Azon a tényen alapszik, hogy ahol különbség mutatkozik az iráni és az indoeurópai nyelvek között, ott a közel-keleti írásos emlékek mindig az indo-európaival egyeznek meg.
A proto-indoeurópai nyelvnek két ágra, az indoeurópaira és az iránira való szétválása még azelõtt be kellett, hogy következzék, mielõtt ezek a nyelvek külön-külön kialakultak volna. A folyamat tehát nem úgy játszódott le, hogy elõbb fizikailag váltak szét, vagyis az indoeurópaiak Indiában, az irániak pedig Iránban telepedtek le, a két nyelv pedig csak azután divergálódott a nyelvek természetes fejlõdése során, hanem még az együttélés idején bekövetkezett a nyelvi szétválás. Ezt a következtetést csak akkor lehetne megcáfolni, ha sikerülne bebizonyítani, hogy a véda-hinduk, miután eredeti hazájukból Pándzsábba telepedtek át, visszamentek, majd egy második vándorút folyamán kerültek volna el a Közel-Keletre. Erre semmi bizonyíték nincs, de különben is, olyan bonyolultnak tûnik, hogy nyugodtan elfelejthetjük ezt a feltevést... Inkább arra következtethetünk mindabból, hogy a proto-indoeurópai korszakot idõben jóval korábbra kell tennünk, mint ahogy eddig hittük, legkésõbb Kr.e. 2000-re.
Nézzünk meg néhány földrajzi elnevezést: Sarasvati a proto-indoeurópaiban egy iráni folyó neve, amit a népvándorlás után egy indiai folyóra kezdtek alkalmazni. Iráni neve, Haraxvaiti proto-indoeurópai kölcsönszó, h-/s- hangváltakozással, ami egyébként a Hind/Sindhu-ban is elõfordul. Másik ilyen eset a Sarayu folyó neve, amely az iráni Haraiva-/Haro-yu-ból alakult ki, és késõbb egy Észak-nyugat-indiai folyó megnevezésére használták, késõbb pedig Kelet-Indiában a Gangesz egyik mellékfolyóját illették vele.
Régi sumér ékírásos emlékek (ta/ibira – „rézmûves) alapján feltételezhetõ, hogy a hurrik õsidõktõl kezdve jelen voltak a Közel-Keleten, amihez még egy másik meggyõzõ, hurri nyelvû forrást is hozzá lehet tenni (Otten 1984, Wilhelm 1988). Atal-s'en az egyik, egyébként ismeretlen S'atar-mat fiának állítja magát, akinek a neve szintén hurri eredetû. Atal-s'en törvényeirõl nem lehet egészen pontosan megállapítani, hogy mikori eredetûek, de valószínûleg a Guti korszak végén keletkezett (kb. Kr.e. 2090-2048), vagy pedig az Ur III korszak elsõ évtizedeiben (Kr.e. 2047-1940). Az Ur III korból származó feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a Tigris és az Eufrátesz völgyétõl északra és nyugatra elterülõ hegyes vidéket akkoriban hurri nyelven beszélõ nép lakta, akik idõközben a keleti Tigris birodalmat észak felé Diya-lán túlra is kiterjesztették. A S'ulgi háború eredményeképp (Kr.e. 2029-1982), nagyszámú hurri fogoly kerül sumér földre, ahol olcsó munkaerõként alkalmazták õket. Ezért találunk az Ur III korszakban Dél-Mezopotámiában olyan sok hurri nevû embert. Egyes nevek etimológiája valószínûleg vagy szinte bizonyosan indo-európai, pl. Artatama = véda r.ta-dha-man 'r.ta lakóhelyû', Tus'ratta (Tuis'eratta) = véda tves.a-ratha 'akinek a harci szekere nagyon megindul', Sattiwaza = óindoeurópai sa_ti-va_ja 'zsákmányszerzõ', véda va-ja-sa-ti 'zsákmányszerzés' (Mayrhofer 1974: 23-25). A hurri nyelvet Kr.e. a 14. században egészen a Közép-Szíriáig (Qatnáig, esetleg Qadeshig) elterülõ részen beszélték – ennek oka valószínûleg a lakosság mozgásával magyarázható, amely Mitanni felemelkedése korában jelentõs volt. Az istenek között, akiket Mitanni királyai még a Kr.e. 14. század végén is nagy tisztelettel öveznek, ott találjuk a Mitra-, Varun.a-, Indra- és Na-satya-ikreket, amelyeket egyébként a védákból, a legrégebbi hindu versekbõl ismerünk.

Az Indiába vezetõ hosszú út

Visszatérve a romák történetére, a fent leírt ország az a terület, ahol Kr.e. 722-ben találjuk õket. Ekkor kezdõdött új nyelvüknek a kialakulása, illetve ekkor kezdték korábbi identitásukat elfelejteni. Abból csupán annyi maradt meg, hogy õk egy sajátos, minden más néptõl (goyimtól ‒gójok‒, a késõbbi gádzsóktól) különbözõ nép. Vannak bizonyos törvényeik, amelyekrõl sohasem fognak lemondani – pl. a purista szabályok, vagy az Egy Istenben való hit, abban, aki megígérte nekik és be is tartotta a szavát: ismét számûzetésre kényszerülnek, talán örökre... Többé már nem fogják õket „Izráel”-nek nevezni, egyszerûen csak embereknek (romáknak), ahogyan õseik egymást nevezték az egyiptomi számûzetéskor.

Az asszír uralom után a babilóniaiak a romák déli testvéreit is deportálták, de ezek megõrizték identitásukat, társadalmi struktúrájukat és a papi törzset, majd pedig 70 év múlva visszatértek Kánaán földjére, ahol továbbra is zsidóknak ismerték el õket. Viszonylag rövid idejû számûzetésük során sikerült az északi testvéreik egy részét is visszaszerezniük, de a nagyobbik rész továbbra is számûzetésben maradt.
Babilon hatalmát megtörte egy új, feltörekvõ birodalom, a Méd-Perzsa állam, amelynek lakói bár nem sémik, szorosan kötõdtek a hurri/mitanni néphez. Sajátos vallásuk volt, amely magába olvasztotta a tûzimádást és a mágiát is – papi kasztjukat Máginak nevezték. A számûzött nép, akiket azelõtt izraelitáknak, most pedig egyszerûen csak embereknek (romáknak) neveztek, igen tehetségesek voltak ilyen téren, és rájöttek, hogy ennek gyakorlása hasznos lesz számukra. Ezeket a vallási elemeket így tehát átvették, de inkább csak a többi nép, a gádzsók miatt mûvelték. A Perzsa Birodalom hatalmas volt, Sindhen túl, egész Szakasztánig húzódott. Csábítónak tûnt a lehetõség számukra, úgy látták, ez az ideális ország ahhoz, hogy új életet kezdjenek, és hogy elfelejtsék az asszíriai számûzetést.

Az utóbbi években egy Kulanu (jelentése Mindannyian) nevû nemzetközi zsidó szervezet azt a célt tûzte ki maga elé, hogy megtalálja az õsi Izrael elveszett törzseit. Ez a törekvés eredményesnek is bizonyult. Van egy része a világnak, ahol számos elveszett törzs nyomaira rábukkantak – ez a hely nem más, mint India. Ennek az országnak minden részében lehet találni az asszírok által számûzött izraeliták leszármazottait, Kashmirtól Keraláig, Assamtól Afganisztánig. Azonosításuk jelenleg is tart – ez azonban nem nyelvi alapon történik, hiszen ezeknek a törzseknek a nyelve a hindu, hanem kulturális és egyéb jellemzõk segítségével. Mindezidáig egyiküknél sem tudtak olyan sok héber elemet kimutatni, mint a cigányoknál!
Ha jól megnézzük azt a helyet, ahol az elveszett izraeli törzsek közül az ismertebbek letelepedtek, akkor számos bizonyíték alapján azt látjuk, hogy nagy részük Indiában élt a perzsa és a macedón hatalom korában. Leginkább a szkíto-szarmata vidéket kedvelték, vagyis az Indus völgyét, Kashmirt, Radzsasztánt és a Gangesz felsõ folyásának vidékét. Ezek a törzsek természetesen nem képeztek egységes egészt, hiszen különbözõ csoportokban vándoroltak, különbözõ országrészekben telepedtek le, és így idõvel új etnikai jellemvonásokra is szert tettek. A romák tehát azon izraeli törzsek egyikét alkották, akik addigra már elfeledték eredetüket. Abban különböznek mégis a többi törzstõl, hogy õk késõbb visszatértek nyugatra, Európába. A többiek keleten maradtak, elfeledve, és valószínûleg a legtöbb olyan jellemzõjüket elveszítve, amelyek alapján még azonosítani lehetne õket. Ezeket a romák viszonylag jól megõrizték.
A cigányok eredetét vizsgáló kutatók általában nem veszik figyelembe India korabeli etnikai sokszínûségét, és úgy tesznek, mintha a lakosság egyetnikumú, monolitikus jellegû indoeurópai nép lett volna. Ez azonban óriási tévedés. A szûkebb értelemben vett indoeurópai régió Uttar Pradeshtõl délkeletre, Radzsasztán-Gudzsaráttól pedig keletre húzódott, míg a fent említett területeket, valamint az azoktól nyugatra elhelyezkedõ tartományokat szkíto-szarmata, iráni, sõt görög népek lakták, továbbá az izraeli számûzöttek. ...

Folytatás itt:Link