Az észak-amerikai indiánok tragédiája.
rta: lica - Dtum: 2014. oktber 28. 21:41:22
Vajon ez vár ránk is???
Ehelyett Washington a beözönlõ telepesek földigényének kielégítése érdekében, rasszista, civilizációs-gyarmatosító ideológia alapján, a gazdasági szükségszerûségre hivatkozva lépett fel az õslakosok ellen. Az elsõdleges politikai és gazdasági célok közé tartozott tehát az USA területének növelése, a telepesek földhöz juttatása, a nyersanyagok és ásványi kincsek megszerzése. Az eszközök között szerepelt az õslakosok elûzése, deportálása, katonai legyõzése, lokális szinten részleges vagy éppen teljes kiirtása.
Teljes hr
Az észak-amerikai indiánok tragédiája

A Holokauszt és Társadalmi Konfliktusok Program honlapján (htkp.org) olvasható egy összefoglaló írás az észak-amerikai indiánok tragédiájáról. Íme:
Az észak-amerikai indiánok nem hoztak létre hatalmas birodalmakat, gigantikus épületekkel telezsúfolt óriási városokat, mint a közép- és dél-amerikaiak. A mai Kanada és USA területén több száz indián törzs élt. Míg az USA dél-nyugati (például Kalifornia) és dél-keleti (például Florida) területein és Kanadában elsõsorban letelepedett, földmûvelõ törzsek éltek, addig a kontinens közepén a síksági indiánok nomadizáló prérikultúrája volt jellemzõ. Sem kulturális, sem földrajzi, sem történeti értelemben nem beszélhetünk tehát egységes észak-amerikai indián sorsról, még akkor sem, ha valamennyi törzs élete drámaian megváltozott a fehér ember érkezésével.
Az amerikai francia gyarmatok
Az elsõ angol (John Cabot) 1497-ben, az elsõ francia (Jacques Cartier) 1534-ben lépett a mai Kanada területére. A korai kincsvadász expedíciók kudarcát követõen évtizedekre megszûnt az európai jelenlét. 1608-ban a francia felfedezõ, Samuel de Champlain megalapította Québec városát. A következõ években a franciák az algonkin nyelvcsaládhoz tartozó baráti indiánok oldalán többször megütköztek a térség legharciasabb, öt nemzetbõl álló törzsszövetségével, az irokézekkel. Õk a mai USA keleti partján létrejött angol gyarmatok, illetve Kanada közötti szõrmekereskedelmi útvonalakat akarták ellenõrzésük alá vonni. A New Yorkot alapító hollandoktól és az angoloktól vásárolt lõfegyverekkel felszerelve a rivális törzsek egész sorát irtották ki, vagy ûzték el lakóhelyükrõl. A mészárlásokban bõvelkedõ indián belháború során az irokézek gyakran támadtak francia településekre. Megtorlásul a franciák az irokéz törzsterületén elpusztították a termõföldeket, és ezzel éhhalálra ítélték az indiánokat. A konfliktussorozat kisebb szünetekkel az 1701-ben megkötött ún. Nagy Békéig tartott. Az évszázados háborúban legtöbbet a franciákkal jó viszonyt ápoló törzsek szenvedtek: õk tömegesen pusztultak a baráti európaiaktól elkapott járványokban (himlõ, tífusz, kanyaró), miközben az ellenséges irokéz irtóhadjáratok is ritkították soraikat. Az egyik ilyen törzs a huron volt: 1600-ban (tehát Champlain érkezése elõtt) 35 ezren voltak, 40 év alatt számuk 10 ezerre olvadt.
A franciák nem csupán Kanadában voltak jelen a kontinensen, hanem dél-keleten is fontos pozíciókkal rendelkeztek. A mai Mississippi és Alabama területén élt a nacsez indiánok népe. A betelepülõ franciákkal elõször 1716-ban, majd 1722-ben keveredtek harcba. A nacsezek száma a franciáktól elkapott betegségek következtében 15 év alatt a felére csökkent. 1729 végén az indiánok meglepetésszerûen lerohantak egy francia települést és 230 francia férfit, nõt és gyermeket lemészároltak, a többieket pedig elhurcolták rabszolgának. A tömegmészárlás általános döbbenetet okozott, és véres bosszút eredményezett. 1733-ban a francia csapatok és a velük szövetséges csoktó indiánok megtorló háborút indítottak a nacsezek ellen. Mintegy 1000 indiánt megöltek, 400-at pedig elfogtak. Õket hamarosan eladták rabszolgának a karibi szigetvilág spanyol ültetvényeire. A kevés túlélõ baráti törzsekhez menekült és ezzel a nacsez nép lényegileg megszûnt létezni.
A 18. században a franciák és a britek elkeseredett háborúkat folytattak egymással Kanadáért. A váltakozó sikerrel zajló küzdelem az 1754-ben kitört ún. hétéves háborúval ért a csúcspontjára. A harcok során mindkét fél oldalán szövetséges indiánok harcoltak, akik egy-egy gyõztes csata után gyakran megskalpolták és lemészárolták a foglyokat. 1757-ben a körülzárt brit csapatok szabad távozás fejében átadták a William Henry erõdöt az ostromló franciáknak. A franciákkal szövetséges indiánok azonban rátámadtak az elvonuló angolokra és mintegy 300 embert, köztük nõket és gyermekeket mészároltak le.
A sors sötét iróniája, hogy a fosztogató indián harcosok a brit halottaktól himlõfertõzést kaptak, és a zsákmány mellett a halálos kórt is hazavitték falvaikba. A kanadai indián települések egy része hamarosan elnéptelenedett a tömeges járványok miatt. A brit erõfölény hosszú távon gyõzedelmeskedett: 1760-ra elesett francia Kanada, és a háborút késõbb lezáró békében Franciaország elveszítette észak-amerikai hódításait.

Az amerikai angol gyarmatok
Az elsõ angol telepesek a 16. század végén jelentek meg a mai Virginia partjainál. Az idegen kontinensen töltött elsõ nyomorúságos évek során a környezõ indián törzsek mentették meg õket az éhhaláltól. 1616-ban angol tengerészek járványt hurcoltak be, amely néhány év alatt a térségben élõ, az algonkin-nyelvcsaládhoz tartozó mintegy 100 ezer indián 50-75%-át elpusztította. A visszaemlékezések szerint az elnéptelenedett indián településeken hegyekben álló,, temetetlen holttestekrõl egy angol szemtanúnak a jeruzsálemi Gologota-hegy jutott eszébe.
Az elsõ virginiai angol telepesek és a pauhetán törzsszövetség 1609 és 1644 között három háborút vívtak egymással. Az indiánok többször megtámadták a kolónia központját, Jamestownt, és több száz embert megöltek. Az angolok nem egyszer mocskos eszközöket vetettek be: 1622-ben egy béketárgyaláson mérgezett viszkivel kínálták az indiánokat. 200 pauhetán meghalt, az 50 túlélõt karddal ölték meg. Az évtizedes konfliktussorozat az indiánok teljes vereségével zárult: földjeiket néhány rezervátumtól eltekintve elvették, az egykor népes pauhetán szövetség maradványai a kontinens belsejébe húzódtak.
A 17. század elején az Angliában üldözött protestáns puritánok tömegesen menekültek az amerikai gyarmatokra. Mivel a környék elnéptelenedett, az elsõ években nem robbant ki konfliktus a földre éhes bevándorlók és az õslakosok között. A mélyen vallásos puritánok azonban lenézték a „pogány” indiánokat. Úgy vélték, hogy az õslakosok elvesztették természetes tulajdonjogukat, mivel az Istentõl kapott földjeiken nem végeztek érdemi termelõmunkát. Egyik puritán így fogalmazott: „ha tehát, hagyunk számukra elegendõ [földet], akkor a többit jogosan elvehetjük, mivel több mint elég van belõle számukra és számunkra is”. Mivel az indiánok nemigen akartak megkeresztelkedni a puritánok tudatosan elzárkóztak „a vadaktól”. Megtiltották, hogy belépjenek városaikba, és deportálással fenyegették azokat az angolokat, akik lõfegyvert adtak el nekik. A kereskedelmi üzletek során leitatták õket, egyszerû indiánokból fõnököt kreáltak, majd szerzõdést kötöttek, amelyben a „fõnök” más törzs földjét adta el. Ha a valódi tulajdonos tiltakozott, az angol bíróság elõtt esélye sem volt a számára kedvezõ ítéletre.
Amikor 1633-34-ben egy himlõjárvány indiánok ezreit ölte meg, a puritánok úgy vélték, ez újabb bizonyíték arra, hogy Isten õket támogatja a pogányokkal szemben. 1637-ben egy telepes halálának ürügyén rátámadtak kereskedelmi riválisaikra, a pekot törzsre. A pekotoknak semmi közük sem volt a gyilkossághoz, mégis váltságdíjat, gyermektúszokat és a tettesek kiadatását követelték tõlük. A kirobbanó háborúban a puritán telepesekbõl és indiánokból álló haderõ megtámadta a Mystic Fortnál lévõ pekot tábort. Az épületeket felgyújtották, a menekülõket – zömében nõket és gyermekeket – legyilkolták. A mészárlás utáni istentiszteleten a puritán szónok felszólította az áhítatos gyülekezetet, mondjanak köszönetet Istennek, „hogy azon a napon 600 pogány lelket küldtünk a pokolba”.
Az angolokkal ekkor még szövetséges narraganszettek elborzadva figyelték a pekotok legyilkolását, és kerülni kezdték a fehéreket. 1675-ben valaki megölt egy keresztény indiánt. A gyilkossággal a wampanoag törzset, a narraganszettek szövetségeseit vádolták. Az angolok találomra elfogtak és felakasztottak 3 wampanoagot és ezzel kirobbant a háború. A két törzs gerillataktikát alkalmazva hónapokig sikeresen harcolt a sûrû erdõkben. Sok települést megtámadtak és elpusztítottak. A vesztésre álló angolok végül a megosztás taktikájához folyamodtak: az 1637-ben üldözött pekotok bosszút álltak egykori ellenségeiken, a narraganszetteken és a mocsarakban rejtõzõ táborukhoz vezették a fehéreket, akik indián nõk és gyermekek százait mészárolták le. A túlélõket eladták rabszolgának a karibi spanyol gyarmatokra.

1728. március 9-én a Yamassee nép megmaradt tagjait megtámadta 250 carolina-i önkéntes a floridai St. Augustine mellett. A Yamasee-ket menekülés közben érte a támadás, akik az ellenük folytatott brit agresszió miatt kényszerültek õseik földjének elhagyására.
Egy évszázaddal késõbb, 1765-ben, a mai Michigan területén a hétéves háborúban vereséget szenvedõ franciák indián szövetségesei fellázadtak és Pontiac fõnök vezetésével ostrom alá vették az angol erõdöket. A szorult helyzetben lévõ britek tudatosan primitív biológiai fegyvert vetettek be: Fort Pittnél az angol tisztek a hímlõkórházból származó zsebkendõt és két takarót adtak a delavár harcosoknak ajándékba. A kitörõ járványban több törzs is megtizedelõdött.

Az Egyesült Államok korai indiánpolitikája
A brit uralom ellen fellázadt amerikai gyarmatok területén a sikeres függetlenségi háborút követõen alakult meg az Amerikai Egyesült Államok. A demográfusok becslései szerint 1800-ban 600 ezer indián élt a mai USA területén. 50 évvel alatt számuk 400 ezerre csökkent, majd az indiánháborúk végén, 1890-ben tartott népszavazás szerint mindössze 248.253 fõ volt.
Az indiánügyek kezdetben a hadügyminiszter hatáskörébe tartoztak. Henry Knox, aki George Washington elnök kormányában töltötte be ezt a posztot, úgy vélte, hogy hosszú távon az indiánok kultúrájának megsemmisítése vezethet halászó-vadászó-gyûjtögetõ életmódjuk feladásához, a letelepedett farmer-életmód elsajátításához és az indián nép megmentéséhez. Szerinte a telepesek folyamatos elõrenyomulásával lehetõség nyílik az õslakosok beolvadására a többségi társadalomba, és így az indiánok is helyet kaphatnak az új amerikai nemzetben. Ez az ideológia kétségtelenül tartalmazott civilizatorikus, a fehér ember felsõbbrendûségébõl kiinduló elemeket, de semmiképpen sem tekintette céljának az indiánok kiirtását. A gyakorlat azonban máshogy alakult.
1796-ban felfedeztek egy viszonylag hatékony himlõellenes vakcinát. A fekete rabszolgák beoltását meg is kezdték, de az indiánoknak tudatosan nem adtak az életmentõ gyógyszerbõl, mert úgy vélték, hogy számuk csökkenése a közérdekre nézve áldásos. 1799-ben a hadseregnek kiadott parancs szerint a katonáknak a telepesek számára minden, a körülmények által megengedett segítséget meg kellett adni. Ez a gyakorlatban az indiánokkal szembeni, bármilyen önkényes fellépés engedélyezésével volt egyenlõ. Bár a törvény szerint az indiánok földjét csak a szövetségi kormányzat hozzájárulásával lehetett értékesíteni, az 1790-es években a georgiai helyi kormány hatalmas indián területeket adott el illegálisan a saját hasznára.

A 19. század módszerei
Az indián földek elrablása új lendületet kapott, amikor az 1830-as években dél-nyugaton aranyat találtak, és kellett a föld a gombamód szaporodó (és fekete rabszolgák által mûvelt) gyapotültetvények számára is. Andrew Jackson elnök parancsára ekkor egész népeket (krík, csoktók, csikaszók stb.) deportáltak a Mississippin túlra. A jórészt letelepedett, saját írott abc-t megalkotó, baráti csiroki törzsnek 1832-ben kellett útra kelnie. A kormány lépése jogellenes volt, a Legfelsõbb Bíróság egy határozata értelmében ugyanis a csirokik megtarthatták volna Alabamában, Tennesseeben, Georgiában és Észak-Karolinában elterülõ földjeiket. A 15 ezer csiroki mintegy negyede elpusztult a katonák által kísért menetben, amelyet az indiánok a “Könnyek Útjának” neveztek. A földjeik átengedéséért megítélt 9 millió dolláros összegbõl a kormány 6 milliót levont a kényszer-áttelepítés költségeinek fedezésére.
1848-ra az USA megnyerte a Mexikó ellen vívott háborút. A békeszerzõdés értelmében 1,3 millió négyzetkilométernyi területet (a késõbbi Kalifornia, Utah, Nevada államokat, illetve Arizona, Új-Mexikó, Colorado és Wyoming egyes részeit) csatoltak el a vesztestõl. A Kaliforniában élõ juki törzsnek ekkor 5000 tagja volt. Kezdetben a telepesek egyszerûen elfoglalták a jukik vadászterületeit. Amikor a kormány zárt területeket jelölt ki az indiánok számára, a telepesek lerombolták a rezervátum kerítését, hogy marháik nyugodtan legelhessenek. Az éhhalál szélére kerülõ jukik kényszerbõl megdézsmálták a csordákat. Válaszul 1856-1861 között a telepesek irtóhadjáratokat szerveztek ellenük: egy ló elvesztése miatt például bosszúból 240 jukit lõttek agyon. Amikor a hadsereg jelentette, hogy a telepesek ki akarják irtani az indiánokat, a kormányzó, John B. Weller önkéntes indiánvadász egységeket szervezett, amelyek még több õslakost mészároltak le. A szövetségi Pénzügyminisztérium megbízottja hiába jelentette, hogy a korrupt rezervátumi hatóságok ellopják a telepesek által gyilkolt indiánoknak szánt élelmet, a kormány csökkentette az adminisztrációt és a jukik élelmezésére szánt összeget. Amint értesült a jukik állítólagos teljes kiirtásáról, a kormányzó gratulált az önkénteseknek „a hadjárat során alkalmazott módszerekért”. A „módszerek” alatt a tömegmészárlásokat, a nõk megerõszakolását és azt a gyakorlatot értette, hogy az elrabolt juki gyermekeket rabszolgának adták el. A pénzügyi ellenõr jelentése szerint az egész indián történelemben a jukikkal bántak a legkegyetlenebbül: elûzték, halálra éheztették és néhány kivétellel megölték õket. 1880-ra a jukik több mint 90%-át kiirtották, mindössze 400-an maradtak életben.

A 19. században a bölényeket azért kezdték lemészárolni az “amerikaiak”, hogy kiéheztessék az õshonosokat, valamint területet szerezzenek a szarvasmarháik számára. A képen lemészárolt bölények koponyái láthatóak.
A nagy indiánháborúk korszaka (1860-1890)
1861 és 1865 között került sor a kapitalista északi és a rabszolgatartó déli államok között a fekete rabszolgák felszabadításáért (is) folyó polgárháborúra. A Minnesotában élõ szanti dakoták (más néven szanti sziúk) ekkor már évek óta rezervátumban éltek és vadászmezõik többségét békésen átengedték az amerikaiaknak. A szerzõdés értelmében az indiánok ellátását a kormány vállalta. 1862 nyarán azonban a polgárháború viszonyok miatt a segély késett. Amikor az éhezõ dakoták a kormányhivatal elé vonultak nem kaptak semmit. Sõt, az egyik kereskedõ gúnyosan azt mondta nekik, hogy ha éhesek, egyenek füvet vagy a saját ürüléküket. A megalázó bánásmód hatására általános felháborodás tört ki a harcosok között. Bár a segély másnapra megérkezett, már késõ volt: az indiánok megtámadták a farmokat és több telepest megöltek. A hathetes háború során a dakoták mintegy 5-800 telepest (köztük nõket) és katonát öltek meg. A (korábban Washingtonba is ellátogató) Kis Varjú törzsfõnök vezette harcosokat csak új katonai egységekkel sikerült legyõzni.
A felkelést véres megtorlás követte. 303 dakota harcost ítélt halálra a fehérekbõl álló bíróság, kizárólag fehér tanúk vallomása alapján. A vádlottak nem kaptak ügyvédet, tolmács nem volt, sok tárgyalás 5 percig tartott. Abraham Lincoln elnök az ügy iratait átnézve végül csak a 39 „legbûnösebb” dakota kivégzését engedélyezte. Egy kivétellel valamennyiüket egyszerre akasztották fel Mankatóban. Mind a mai napig ez volt az USA történetének legnagyobb tömegkivégzése. A holtesteket meggyalázták: a kiásott hullákon orvosi boncolásokat végezték, Kis Varjú fõnök csontvázát pénzért mutogatták, a testekrõl lenyúzott bõrbõl ajándéktárgyakat készítettek. A többi elítéltet 5 évig börtönben tartották. Harmaduk a börtönben szerzett betegségbe halt bele, a többieket szabadon engedték. A hatóságok mintegy 1500 indiánt (köztük nõket, gyermekeket) fél évig fogságban tartottak, ahol legalább 130-an meghaltak. A túlélõket 1863-ban kitoloncolták, a dakotákkal kötött szerzõdéseket felmondták, a rezervátumot feloszlatták, az indiánokat kitiltották Minnesotából, fejükre vérdíjat tûztek ki.
Ugyanebben az évben Colorado állam kormányzója közölte Washingtonnal, hogy az indiánok felkelést terveznek. A hírnek mindössze annyi alapja volt, hogy a környéken élõ csejenn és arapaho törzsek fõnökei nem voltak hajlandók rezervátumba vonulni. A kormányzó azonban a fogságba esett déli (azaz a rabszolgaságért küzdõ) katonákból felállított egy lovasezredet, amelynek parancsnoka az indiángyûlölõ és politikai karriert tervezõ John Chivington ezredes lett. Az 1864-es indián felkelés elmaradt, de Chivington ürügyet kerestek a háborúra. Azt állítva, hogy a csejennek lovakat loptak, kiadta a parancsot, hogy minden csejennt habozás nélkül le kell lõni. Az egyik déli csejenn fõnök, Kormos Üst – demonstrálva békés szándékát – 700 fõs törzsével az erõdökhöz közel, Sand Creeknél ütött tábort. A fõnök sátra elé büszkén kitûzte a korábbi washingtoni tárgyalásain ajándékba kapott amerikai zászlót. Bár a katonák hamis ürügyekkel több csejennt lelõttek, Kormos Üst visszafogta harcosait. 1864. november 29-én hajnalban Chivington meglepetésszerûen a táborra rontott. A részeg katonák egymásra is lövöldöztek, a halottakat megskalpolták, a nõket megerõszakolták, majd nemi szervüket kivágták, és a kalapjukra tûzték. A mészárlás során 150-180 csejennt, fõleg nõt és gyermeket gyilkoltak le. Image
Az amerikai kormány egy évvel késõbb szerzõdésben ismerte el a bûntettet és kárpótlást ígért a csejenn árváknak és özvegyeknek. A hadseregbõl kilépõ Chivington ellen nem azonban indult eljárás. A mészárlás miatt sok déli és északi csejenn harcos hadiösvényre lépett, Kormos Üst azonban továbbra sem kért a háborúból. 1868 végén a dakota és csejenn harcosok akcióinak megtorlására érkezõ George Custer 7. lovasezrede mégis rátámadt táborára a Washita folyó partján. Custerék megölték Kormos Üstöt és feleségét, valamint mintegy 200 békés indiánt, majd 800 lovat is halomra lõttek. A déli csejennek maradványai hamarosan megadták magukat és rezervátumba vonultak.
Északi testvéreik a dakota törzsekkel szövetségben végigharcolták az 1866-1868-as, illetve az 1876-1877-es háborúkat. Ott voltak, amikor az Ülõ Bika (Tatanka Jotanka, Sitting Bull) vezette indián sereg 1876-ban Little Bighornnál legyõzte és az utolsó szálig megölte a washitai mészáros, Custer tábornok csapatait. Az ütközetben elesett a tábornok is. Az ezt követõ hajtóvadászat során a túlerõben lévõ amerikai lovasság 1877-ben a dakoták mellett az északi csejenneket is megadásra kényszerítette.
Bár azt ígérték nekik, hogy hazájukban, Montanában kapnak rezervátumot, több ezer kilométerrel délebbre, az oklahomai pusztságban telepítették le õket. Az ide érkezõ 1000 északi csejenn közül egy év alatt százak haltak meg a szokatlan idõjárás és a malária miatt. A túlélõk egy 300-350 fõs csoportja Tompa Kés és Kis Farkas fõnökök vezetésével engedély nélkül hazaindult. Hónapokon keresztül 13 ezer katona üldözte õket, sokáig hiába. Végül a kimerítõ gyalogmenet után ellenségeiket megtévesztendõ, az indiánok kettéváltak. A Tompa Kés vezette csoportot hazájuktól nem messze elfogták, és Fort Robinsonba szállították. Mivel a fõnök kijelentette, hogy nem hajlandó délre visszatérni, a csejennektõl megvonták a vizet, az élelmet és a tûzifát. A harcosok azonban néhány elrejtett puskával elõször a börtönbõl, késõbb az erõdbõl is kitörtek. A csoport nagy része – fõleg a nõk és a gyermekek – elestek a csatában. A néhány tucat túlélõ a hóban rátalált Kis Farkas táborára. A csejenn exodus során tanúsított bátorságuk és állhatatosságuk tiszteletet ébresztett az amerikai hatóságokban, így végül teljesült óhajuk: az újra egyesült törzs maradványa eredeti hazájában kapott rezervátumot.
Mindez a lényegen nem változtatott: a préri indiánokat legyõzték és rezervátumokba kényszerítették, amelyekbõl az Európából özönlõ telepesek növekvõ igényeinek megfelelõen újabb és újabb területeket hasítottak ki. 1886-ban véget ért az USA déli területein és Mexikóban három évtizede kisebb megszakításokkal zajló apacs háború is. Az utolsó szabad apacs fõnök, Geronimo (ejtsd Dzseronimo) 38 harcossal, asszonnyal és gyermekkel megadta magát, miután hónapokon keresztül – immár sokadik alkalommal – bolondot csinált az õt üldözõ mintegy 5000 amerikai katonából.

Geronimo és harcostársai
Az amerikaiak ismét megszegték ígéretüket: Geronimót harcosaival, és az amerikaiakat a nyomára vezetõ apacs felderítõkkel együtt egy floridai börtönbe deportálták. A sivatagi éghajlathoz szokott apacsok közül sokan halálos tüdõgyulladást kaptak a nedves trópusi éghajlaton. Az apacs gyerekeket internátusokba hurcolták. Néhány hónap alatt 50-en meghaltak.
Az indiánháborúk utolsó csatájára 1890-ben került sor. A rezervátumokban az ezt megelõzõ években elterjedt egy, az indián hitvilág és a kereszténység elemeit ötvözõ spirituális mozgalom, az ún. Szellemtánc. Az ehhez csatlakozók abban hittek, hogy ha sokáig táncolnak, csoda történik, és egy hatalmas isteni vihar egyszerûen felkapja és elviszi a gyûlölt fehéreket. Az általános lázadástól rettegõ rezervátumi hatóságok betiltották, és minden eszközzel üldözték a mozgalmat. 1890 karácsonyán a Little Bighornnál 1876-ban megsemmisült, majd újjászervezett 7. lovasezred a Wounded Knee pataknál letartóztatott egy 300 fõs sziú táncos csoportot. Másnap az indiánok lefegyverzése közben véletlenül eldördült az egyik harcos puskája. A katonák válaszul belelõttek a tömegbe. A mészárlás során mintegy 150 indiánt – zömmel, gyerekeket és nõket – öltek meg. A megfagyott, groteszk pózba merevedett holttesteket késõbb tömegsírba temették. Ezzel a tömeggyilkossággal lezárult az indiánháborúk korszaka.
A különbözõ törzsek híres fõnökei (Ülõ Bika, Õrült Ló, Tompa Kés stb.) ekkor már szinte mind halottak voltak. Több éves huzavona után végül a bebörtönzött apacs túlélõk visszatérhettek a szülõföldjükön felállított rezervátumokba.
Geronimónak biztonsági okokból ezt sem engedték meg. Az idõközben hírességgé vált fõnök 1909-ben egy oklahomai kajova rezervátumban halt meg. Formálisan még ekkor is hadifogoly volt. A következõ évben hivatalos adatok szerint 10 bölény volt az USA-ban. Az egykor 60 milliós csordákat az amerikaiak szisztematikusan irtották. Tudták, hogy eltûnésükkel együtt végleg leáldozik a síksági bölényvadász törzsek napja. A jelenség lényegét ragadta meg 1867-ben Richard Dodge ezredes: „Ölj meg annyi bölényt amennyit tudsz. Minden lelõtt bölény egy halott indián.” Image
A 19. század az USA-ban élõ indiánok számára tragikus volt: létszámuk kevesebb, mint a felére csökkent, több millió négyzetkilométernyi földrõl elûzték és elszigetelt, kis rezervátumokba kényszerítették õket, kultúrájuk örökre eltûnni látszott. Bár az egyes államok szintjén, egyes törzsekkel szemben többször is elõfordultak népirtó célzatú politikai és/vagy katonai intézkedések, a szövetségi kormányzatnak soha nem volt célja az indián lakosság teljes kiirtása. Tehát bár megfogalmazódtak és sokszor gyakorlati lépésekké formálódtak genocídiumra vagy akár totális genocídiumra is vonatkozó szándékok, az észak-amerikai indiánok tragédiájának egésze mégsem írható le ezekkel a fogalmakkal.
A feketéket felszabadító polgárháború hõse, az indiánháborúkat évekig irányító Phil Sheridan tábornok 1869-ben jelen volt, amikor egy magát megadó komancs fõnök (Tosaui, azaz Ezüst Kés) magára mutatva azt mondta: „Én Tosaui, én jó indián.” Sheridan erre ezt válaszolta: „Az egyedüli jó indiánok akiket valaha láttam, halottak voltak.” A sheridani mondat parafrazált változatával („Csak a halott indián a jó indián!”) leírható politika még akkor sem jellemezte az általános gyakorlatot, ha egyes kormányzók, katonatisztek és telepesek hasonló nézeteket is vallottak. Ehelyett Washington a beözönlõ telepesek földigényének kielégítése érdekében, rasszista, civilizációs-gyarmatosító ideológia alapján, a gazdasági szükségszerûségre hivatkozva lépett fel az õslakosok ellen. Az elsõdleges politikai és gazdasági célok közé tartozott tehát az USA területének növelése, a telepesek földhöz juttatása, a nyersanyagok és ásványi kincsek megszerzése. Az eszközök között szerepelt az õslakosok elûzése, deportálása, katonai legyõzése, lokális szinten részleges vagy éppen teljes kiirtása. Az indiánok elkergetése, kirablása és elpusztítása leginkább e tényezõk következményeként értelmezhetõ. A majdnem háromszáz éves folyamat eseményei számos kategóriába illeszkednek. Az indiánok elûzése és deportálása etnikai tisztogatásnak , a telepesek gyilkosságai elsõsorban etnikai atrocitásnak , a hadsereg által elkövetett mészárlások etnikai tömeggyilkosságnak definiálhatók.
Könyv- és linkajánló
Dee Brown: A Vadnyugat története indián szemmel. Budapest, 1976, Kossuth.
Dee Brown: Bury My Heart at Wounded Knee. An Indian History of the American West. New York, 1991, Henry Holt and Co.
Walter Pedrotti: Az indián háborúk. Budapest, 2001, Alexandra.