Erdogan 'hadba' lép
rta: postaimre - Dtum: 2015. augusztus 08. 13:04:53
Az elmúlt hetekben Washington két nagy horderejû megállapodás részese volt a Közel-Keleten. Július 14-én a Biztonsági Tanács öt állandó tagja és Németország állapodott meg Iránnal a teheráni atomprogram jövõjérõl és a Teheránnal szembeni szankciók feloldásáról, majd tíz nappal késõbb Barack Obama amerikai és Recep Tayyip Erdogan török elnök egyezett meg az Iszlám Állam elleni közös török-amerikai fellépésrõl.
Teljes hr
Az elmúlt hetekben Washington két nagy horderejû megállapodás részese volt a Közel-Keleten. Július 14-én a Biztonsági Tanács öt állandó tagja és Németország állapodott meg Iránnal a teheráni atomprogram jövõjérõl és a Teheránnal szembeni szankciók feloldásáról, majd tíz nappal késõbb Barack Obama amerikai és Recep Tayyip Erdogan török elnök egyezett meg az Iszlám Állam elleni közös török-amerikai fellépésrõl. Az amerikai-török paktum következményei azonban a jelek szerint rövid távon még súlyosabbak lehetnek, ha a szíriai konfliktus polgárháború-szerû helyzetet idéz elõ Törökországban is. De hogyan jutott el a muszlim világ mintaállama a káosz szélére? És hogyan lett példátlanul sikeres kormányfõbõl az országát erõszakba taszító államfõ Erdogan?

Az Obama és Erdogan július 24-ei telefonbeszélgetése során létrejött megállapodás értelmében az Egyesült Államok és szövetségesei augusztustól használhatják az incirliki támaszpontot az Iszlám Állam elleni küzdelemre, ám hogy pontosan milyen feltételek mellett, arról egyelõre nem tudni. Annyi bizonyos, hogy a török légierõ a megállapodás pillanatától megkezdte szíriai és iraki hadmûveleteit, amelyek – ez hamar kiderült – elsõsorban nem az Iszlám Államot (ISIS), hanem a török kormánnyal szemben néhány éve tûzszünetet hirdetett Kurd Munkáspártot (PKK) sújtják. A fejlemény nemcsak a szíriai polgárháború menetét változtatja meg, de magát Törökországot is káoszba taszíthatja.

Az arab világ bálványa

2011 szeptemberében, néhány hónappal a Mubarak-rezsim bukása után elegáns, középkorú férfi lépett a kairói Operában összegyûlt vendégek elé. A színpad fölött a szónok gigantikus portréja volt látható Egyiptom és Törökország lobogóival. A nyugati sajtó korabeli beszámolói szerint az „arab tavasz”országait végigturnézó Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnököt – mert hogy róla van szó – a rocksztárokhoz hasonló ünneplésben részesítették az „arab tavasz” országaiban tett körútjának minden állomásán. A vendég nem tudott úgy megjelenni a nyilvánosság elõtt, hogy a frissen hatalomra jutott arab vezetõk és a diktátoraikat nem sokkal korábban megdöntõ tömegek rajongásával ne szembesült volna.

Kétségtelen, hogy Erdogan mögött ekkorra imponáló kormányfõi teljesítmény állt. Az általa vezetett Igazság és Fejlõdés Pártja (AKP) kormányzása idején Törökország nemcsak túljutott a kilencvenes évek elejétõl egészen 2001-ig újra meg újra jelentkezõ pénzügyi-gazdasági válságokon, de az egy fõre számított török GDP 2003 és 2011 között a háromszorosára (!) nõtt; 2010-ben a török gazdaság 9 százalékos növekedést produkált.

Az ország a 2008-as világgazdasági összeomlást gyakorlatilag meg sem érezte, sõt gyógyulni látszottak az országot évtizedek óta sújtó török–kurd konfliktus okozta sebek is.

Nem csoda, ha a politikai és társadalmi válságoktól sújtott arab országokban a több évtizede hatalmon lévõ diktátorok ellen utcára vonult tömegek – azok is, akik demokráciát és azok is, akik a politikai iszlám térnyerését várták az „arab tavasztól” – ekkoriban úgy látták: az iszlamizmus és a demokrácia összeegyeztetésén alapuló „török modell” jelentheti országaik jövõjét. Erdogan egy percig sem rejtette véka alá, hogy célja a „török modell” exportálása a Közel-Kelet országaiba, és ezzel együtt Ankara vezetõ szerepének kivívása a régióban.

2011 nyarán-õszén úgy tûnt, sikerrel járhat Erdogan törekvése. A Mubarak-rezsimet megdöntõ egyiptomi felkelés nyomán a hatalom küszöbén álló, majd 2012 nyarán Mohamed Murszi által az elnöki tisztséget is megszerzõ Muszlim Testvériség révén a legnépesebb arab országban lelt erõs szövetségesre a sajátos iszlamista „demokráciaexport” bajnoka. A Testvériség szimpatizánsai eksztázisban köszöntötték Kairóban a török miniszterelnököt – nem csupán mint az „iszlám és demokrácia” összeegyeztetõjét, de mint a „palesztin ügynek” a Testvériség gázai leágazásával, a Hamasszal kiváló kapcsolatot ápoló bajnokát is.

Izrael ellensége, Amerika kedvence

Erdogan igyekezett megfelelni a felfokozott várakozásoknak. A kairói operában ezt mondta:

„A Tahrir térrõl [a Mubarak-ellenes egyiptomi forradalom központjából] terjedõ szabadság üzenete a reménység fénye mindenki számára, akit elnyomnak Tripoliban, Damaszkuszban és Szanaa-ban”

– magasztalta Egyiptom néhány hónappal korábban lezajlott forradalmát, egyben a líbiai, szíriai és jemeni rezsim közeli bukása iránti reményét is kifejezve.

„A kormányoknak az emberek akaratából kell kapniuk a legitimitásukat. Ez a török politika lényege a régióban” – üzente az õt ünneplõ arab világnak Erdogan, aki tisztában volt azzal is, hogy igazi népszerûséget a demokráciát éltetõ szóvirágok mellett elsõsorban Izrael-ellenes kirohanásokkal tud szerezni új közönsége elõtt. Kijelentette, hogy a zsidó államnak szerinte „tiszteletben kell tartania az emberi jogokat”, ha ki akar szabadulni az elszigeteltségbõl.

hadba lép?Hadba lép?

Kairói sikerét követõen Erdogan az „arab tavasz” mintaországába, Tunéziába, majd a menekülõ diktátorát még két hónapig üldözõ Líbiába is ellátogatott (itt nehezen felejtették el neki, hogy néhány hónappal korábban megpróbálta megmenteni Törökország lojális üzleti partnere, Kadhafi ezredes hatalmát, vagy legalább életét), és mindenhol a „török modell” tanulmányozását ajánlotta tárgyalópartnereinek, amit egyébként nem csupán az „arab tavasz” nyomán hatalomra jutott iszlamista vezetõk tartottak követésre méltónak, de a Bush- és az Obama-adminisztráció is. Hillary Clinton akkori amerikai külügyminiszter 2011-ben szintén Törökországot ajánlotta a forrongó arab világ népei figyelmébe, ha gazdasági modellt és demokratikus mintát keresnek a maguk számára.

Egy ragyogó pályafutás

A szédítõ gazdasági sikerek, a választók egyértelmû támogatása, a társadalmi feszültségek (többek között a török-kurd viszony) érezhetõ enyhülése 2011-re pályája csúcsára juttatták Erdogant, aki az év júniusában harmadik választási gyõzelmét söpörte be.

Ekkorra az AKP hegemóniáját sem az atatürki hagyományokat veszélyben érzõ köztársasági ellenzék, sem a nacionalista szélsõjobboldal, sem a kurd gerillamozgalommal számos ponton összefonódott szélsõbal nem tudta megingatni.

Sõt: Erdogan tanulva a közelmúlt török történelmébõl, ez évben lefejezte a hagyományosan a köztársaság világi, nacionalista és nyugatbarát tradíciói felett õrködõ hadsereget, hogy elkerülje az 1960-as, 1971-es és 1980-as katonai államcsíny megismétlõdését.

(A török hadsereg utoljára 1997-ben avatkozott a politikába, amikor megbuktatta az Erdoganhoz hasonlóan „mérsékelt iszlamista” Necmettin Erbakan kormányát. A „puha puccs”, amely fizikai erõszak nélkül, pusztán fenyegetéssel érte el az egy éve mûködõ kabinet távozását, az iszlamista kormánypárt betiltásával voltaképpen Erdogan elõtt tisztította meg az utat, nyilván a végrehajtói szándéktól függetlenül.)

2011-re tehát Erdogannak sikerült mélyrehatóan és visszafordíthatatlanul megváltoztatnia Törökországot. Harmadik választási gyõzelme, a hadseregben véghezvitt tisztogatás és az arab országok közvéleménye részérõl felé áradó rokonszenv új magasságokba emelte Törökország miniszterelnökét, aki azonban ekkor végzetes döntést hozott: úgy döntött, beavatkozik a szomszédos Szíriában kirobbant polgárháborúba.

Az Oszmán Birodalom örökösei

A szíriai török kalandért és következményeiért hiba lenne kizárólag a 2014-ben – Törökország elsõ közvetlen elnökválasztása gyõzteseként – államfõvé elõlépett Erdogan megalomániáját és birodalomépítési törekvését hibáztatni. A beavatkozás nem egy sikereitõl elszállt, diktatórikus hajlamú vezetõ kapkodásának, hanem egy nagyon is átgondolt külpolitikai stratégiának volt a következménye.

ellenzéki tüntetés.Ellenzéki tüntetés.

Az AKP külpolitikai doktrínáját Törökország jelenlegi miniszterelnöke, Erdogan korábbi külügyminisztere és miniszterelnöki tanácsadója, Ahmet Davutoglu dolgozta ki. Davutoglu az AKP megalapítása évében, 2001-ben jelentette meg Stratégiai mélység címû mûvét, amelyben összefoglalta az új, az Atatürk alapította köztársaság korábbi prioritásait részben felülvizsgáló török külpolitika alapelveit.

Davutoglu abból indult ki, hogy a második világháború vége óta követett, Törökországot a nyugati szövetségi rendszer legkeletibb bástyájaként meghatározó külpolitikai stratégia felett eljárt az idõ; a törökök természetes partnerei az egykori Oszmán Birodalom területén élõ muszlim népek (arabok, albánok, bosnyákok és szandzsáki muszlimok).

Az új stratégia szerint Ankarának velük kell a lehetõ legszorosabb partnerségre törekednie, tekintet nélkül az adott országok politikai berendezkedésére, nemzetiségi összetételére vagy a vallás és politika viszonyára az adott államban. Tehát: Törökországnak éppúgy meg kell találnia a közös hangot Szaúd-Arábiával, mint Kadhafi Líbiájával vagy Aszad Szíriájával.

Bihari Anna tanulmánya számos példával támasztja alá, hogy az AKP és vezetõje nem volt szívbajos ebben az idõszakban, ha barátai megválasztásáról volt szó: kifejezetten baráti volt Erdogan és Aszad viszonya, de elõbbi miniszterelnökként emberi jogi díjat (!) vett át Kadhafi ezredestõl, miközben egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki az Öböl menti olajmonarchiákkal, és (túlmutatva az egykori Oszmán Birodalom és a jelenlegi szunnita többségû terület határain) Iránnal is. Az új idõket jelezte, hogy az AKP többségû nemzetgyûlés 2003-ban elutasította az iraki háborúban történõ együttmûködésre vonatkozó amerikai kérést, Erdogan pedig megkezdte a fokozatos távolodást Ankara hagyományos közel-keleti szövetségesétõl, Izraeltõl.

A muszlim országokhoz fûzõdõ kapcsolatok 2002 után egyre inkább a török külpolitika legfontosabb elemévé váltak, bár kormányzása elsõ éveiben (2002 és 2005 között) az AKP számára deklaráltan cél volt Törökország európai uniós csatlakozása. Ennek az idõszaknak számos, az ország történelmében példátlanul liberális intézkedés lett az eredménye a halálbüntetés eltörlésétõl az AKP „mérsékelt iszlamizmusát” amúgy is fenntartásokkal kezelõ hadsereg autonómiájának megnyirbálásán keresztül a kurd nyelvû sajtó engedélyezéséig. A Davutoglu-féle külpolitikai doktrína részbeni felülvizsgálatát az arab országokon végigsöprõ nyugtalanság kényszerítette ki. A neoottomán orientáció változatlan maradt, ám a korábbi pragmatikus, bármely arab rezsimmel együttmûködni kész politikát felváltotta a sajátos iszlamista demokráciaexportra törekvõ új stratégia.

Az „arab tavasz” dzsungele

Az „arab tavasz” idejére a török-amerikai és a török-izraeli kapcsolatok mélypontra jutottak, mivel Ankara tudatosan segítette a gázai övezet izraeli blokádjának megsértését, és 2010-ben az ENSZ-ben az Irán elleni szankciók ellen szavazott. Ám 2011-ben Erdogan és Obama közös platformra került az arab országokban kitört felkelések megítélésében: mind a török, mind az amerikai kormány a saját ízlésének megfelelõ demokráciafelfogás elterjedését várta az eseményektõl. Erdogan 2011 februárjában távozásra szólította fel Mubarak egyiptomi elnököt, majd miután eredménytelenül próbálta útját állni a Kadhafi ezredes megbuktatását elõsegítõ nyugati erõfeszítéseknek, felvette a kapcsolatot a líbiai ellenzékkel is.

barack obamaBarack Obama

Aszad szíriai diktátor egy pillanatig sem gondolkodott el azon, hogy tárgyalóasztalhoz ül ellenzékével, így az erre vonatkozó török javaslatot is elutasította. Ankara 2011 nyarától felkarolta Aszad ellenzékét, sõt 2012 tavaszán helyt adott a szír ellenzéket támogató 82 ország találkozójának is, amely elismerte a szír nép képviselõjeként a Szíriai Nemzeti Tanácsot. Erdogan – és Washington – ebben az idõszakban egy nagyon közeli szíriai rendszerváltásban reménykedett, és ennek elõsegítése érdekében egyre mélyebben avatkozott a polgárháború menetébe.

Erdogan egy percig sem titkolta, hogy a török befolyás kiterjesztését reméli az immár négy éve tartó, elképesztõ emberi szenvedéssel járó, teljes etnikai és vallási csoportokat megsemmisüléssel fenyegetõ szíriai polgárháborútól. Éhségét növelte, hogy Törökország másik déli szomszédja, Irak politikai életét Szaddám Huszein bukása után a többségi síiták és az ország északi részén hosszú évtizedek küzdelme után autonómiát kivívó kurdok dominálták, ami behatárolta a szunnita rezsimek (így Ankara) bagdadi befolyásszerzési esélyeit, pláne, hogy a szunnita terrorszervezetek (az al-Kaida, késõbb az Iszlám Állam) által szorongatott bagdadi kormány a szintén síita teheráni vezetésben találta meg szövetségesét.

Négy évvel – és több százezer halottal – késõbb nem sok minden maradt az „arab tavaszhoz” fûzõdõ nagy ívû tervekbõl:

Líbiában a török kormánynak sem Kadhafi életét nem sikerült megmentenie, sem hasznot nem sikerült húznia az ország totális széteséséhez vezetõ rendszerváltásból; a szép reményû szövetséges, Murszi káoszba fulladó elnökségének pedig 2013 nyarán a hadsereg vetett véget.

A Muszlim Testvériség színeiben megválasztott egykori egyiptomi elnök, Erdogan legközelebbi arab szövetségese jelenleg halálos ítéletének végrehajtását várja a katonai rezsim börtönében. Ám mindez eltörpül ahhoz a csúfos kudarchoz képest, amit a sajátos török demokráciaexport Szíriában volt kénytelen elszenvedni.

Erdogan, ahogy kairói beszédének idézett mondataiból is kiderült, 2011-ben már Aszad közeli bukásával és egy, a „török modell” exportjának mintájául szolgáló új damaszkuszi rendszer kiépülésével számolt. 2011-tõl Ankara (Szaúd-Arábiához és Katarhoz hasonlóan) sem pénzt, sem energiát nem sajnált a szíriai ellenzéktõl (hogy pontosan kiktõl, arra még visszatérünk), ám a várt eredmény elmaradt. Aszadból eddig nem lett Kadhafi, az alavita kisebbséghez tartozó szíriai elnökhöz hû erõk (a libanoni síita Hezbollah, illetve közvetve Teherán, Moszkva és Peking támogatásával) immár négy éve állják a szunnita iszlamista ellenzék ostromát.

A szörny életre kel

A kudarc átrendezte a szíriai ellenzéken belüli erõiszonyokat: a 2011 nyarán Rijád és Ankara támogatásával megalakult Szabad Szíriai Hadsereg 2013-14-ben háttérbe szorult az al-Kaidához tartozó al-Nuszra Fronttal és az Iszlám Állammal szemben. A legszélsõségesebb terrorszervezetek felemelkedése egyre költségesebbé és kockázatosabbá tette Ankara (továbbá Rijád és Doha) rendszerváltó törekvéseit. Ez utóbbiak a jelek szerint nem hagytak alább a mind szélsõségesebb iszlamista csoportok megjelenésével: Ankarát máig rendszeresen vádolják ellenfelei az ISIS és az al-Nuszra Front támogatásával – és tekintettel az ISIS Európából érkezõ utánpótlásának zavartalan átáramlására Törökországon, továbbá a szintén Ankara érintésével bonyolódó iszlamista mûkincs- és olajexportra, az állításokkal nehéz lenne vitatkozni.

Ráadásul a polgárháború nem várt fejleményeként a szíriai kurd Népvédelmi Erõk (YPG) – amelyek a nyolcvanas évek óta szoros kapcsolatot ápolnak a török kormány ellen küzdõ PKK-val – egymás után foglalták el Szíria török határ menti területeit, nemcsak az iszlamista ellenzék Törökország felõl érkezõ utánpótlását veszélyeztetve, de erõsen nyugtalanítva a saját, 15-20 milliós kurd kisebbsége miatt aggódó ankarai kormányt is.

Török szempontból a háború mérlege lesújtó: nemhogy Aszad bukását nem sikerült elérni, de Ankara egyre mélyebben és egyre gyanúsabb szövetségesek oldalán bonyolódott bele a küzdelembe. Sõt, a válság eszkalációja és a török belpolitika válsága együtt mostanra oda vezetett, hogy Törökország maga is a polgárháború szélére került.

A katasztrófa

Mint arról a Hetek beszámolt, július 20-án egy, az Iszlám Államhoz kötõdõ török állampolgár öngyilkos merényletet hajtott végre a török-szíriai határ közelében fekõ Suruc városában egy baloldali ifjúsági szervezet rendezvényén. Az ISIS törökországi stratégiája a jelek szerint ugyanolyan ördögi, matematikailag kitervelt és eredményes, mint az Arab-félsziget szunnita királyságaiban folytatott síita-ellenes tömeggyilkosságai.

Mint arról korábban írt a lap, a terrorszekta Szaúd-Arábiában, Kuvaitban és Jemenben is szándékosan sok civil áldozattal járó öngyilkos merényleteket követett el síiták ellen, hogy így robbantson ki vallásháborút a szunnita vallási diktatúraként mûködõ államokban. A stratégia máshol sem eredménytelen:

Jemenben hónapok óta tart a síita huszik felkelése a Szaúd-Arábia által támogatott kormány ellen (a felkelést az ISIS helyi síiták ellen intézett tömegmészárlásai provokálták ki), de a szaúdi és kuvaiti merényletek is alkalmasak voltak a feszültség növelésére a félszigeten.

Törökországot súlyos politikai, gazdasági és társadalmi válságban találta a suruci merénylet. Az AKP hosszú idõn át sikertörténetként elkönyvelt kormányzása az utóbbi években egyre több riasztó tünetet produkált az államfõ megalomániájától (erre példa az 1150 szobás elnöki palota felépítése) a gyanús külföldi szövetségesek támogatásán, az antiszemita, nõ- és nyugatellenes kirohanásokon át a feneketlen korrupcióig. Végül júniusban a belharcoktól sújtott AKP a relatív többség megszerzése ellenére 2002 óta nem látott kudarcot szenvedett el a nemzetgyûlési választáson, holott Erdogan elnöki jogköreinek kiszélesítését várta az új Nemzetgyûléstõl. Davutoglu miniszterelnöknek azóta sem sikerült kormányt alakítania, és az államfõt láthatóan külön frusztrálja, hogy meglepetésre sikerült megugrania a 10 százalékos parlamenti küszöböt a zömmel kurdok által támogatott radikális baloldali HDP-nek.

harcra készen.Harcra készen.

A HDP választási és a szíriai kurdok ISIS-szel szemben elért harctéri sikerei fordulatot hoztak az AKP és a kurdok viszonyában. Mint arról szó volt, az AKP hatalomra kerülése óta Törökországban csökkent a kurdokra nehezedõ nyomás, a török állam például elismeri õket önálló nemzetiségként. Most azonban, hogy a török határ mellett a szíriai kurdok (pontosabban a PKK-val szoros kapcsolatokat ápoló YPG) egybefüggõ területet alakítottak ki, az adott esetben Törökországból kiszakított területekbõl is álló kurd állam létrejötte belátható közelségbe került.

A lelassult török gazdaság, Erdogan HDP megerõsödése fölött érzett frusztrációja, az egykori hallgatólagos szövetséges kezébe maró ISIS, továbbá az évtizedes sérelmeik megtorlására készülõ kurdok, valamint a szíriai pokolból török területre érkezett közel 2 mil­lió menekült – ezek a tényezõk alkotják azt az elegyet, amely gyakorlatilag bármelyik pillanatban polgárháborút robbanthat ki Törökországban. Az iszlamista õrület által elõidézett káosz Európa elõszobájába ért.Link