Cigány mentõöv?
rta: postaimre - Dtum: 2015. szeptember 13. 21:35:07
A zsidó Benes...az elszlovákosodott Kassa és a hagyományõrzõ elszaporodott cigány...minden visszatér. Lesz itt annyi cigány, hogy zsidó se kell több! Hetven éve hirdették ki a magyarok kollektív bûnösségét, majd jogfosztását a történelmi Magyarország egyik legjelentõsebb városában. Az egyszer már kiebrudalt, majd a szovjet Vörös Hadsereggel visszakapaszkodó csehszlovák hatalom többé semmit nem bízott a véletlenre. Sem a jó ízlésre. Kassa magyarságának mennie kellett.
Teljes hr
A zsidó Benes...az elszlovákosodott Kassa és a hagyományõrzõ elszaporodott cigány...minden visszatér. Lesz itt annyi cigány, hogy zsidó se kell több! Hetven éve hirdették ki a magyarok kollektív bûnösségét, majd jogfosztását a történelmi Magyarország egyik legjelentõsebb városában. Az egyszer már kiebrudalt, majd a szovjet Vörös Hadsereggel visszakapaszkodó csehszlovák hatalom többé semmit nem bízott a véletlenre. Sem a jó ízlésre. Kassa magyarságának mennie kellett.

Van valami megmagyarázhatatlan ridegség Kassa ovális fõterében, a Fõ utcát kétfelõl kísérõ régi palotákban, templomokban és üzletportálokban. De még inkább a kassaiakban, akik szótlanul, kifejezéstelen arccal szelik át a teret kettes-hármas csoportokban, sietõsen masíroznak céljuk felé. Mintha robotok vagy kísértetek volnának. Kora reggel van, sokadszorra kerüljük meg a Szent Erzsébet-dómot, már nem is számoljuk, hanyadszorra haladunk el az Andrássy-palota mellett, érünk a Fõ utca egyik végére, majd sarkon fordulva igyekszünk a másik végpontra. Olykor megtorpanunk a Szent Mihály-kápolnánál, amelynek déli oldalán karcsú szökõkút magasodik, pontosan azon a helyen, ahol a múlt századfordulón még 1848-as honvédszobor állt. Minden körrel újabb felfedezéseket teszünk. Emléktáblák, titkos monogramok, bronzbetûs feliratok, jelek a kapualjakban: a magyar Kassa nyomai széttéphetetlen, de láthatatlan hálózattá állnak össze. Csak legyen, aki olvasni tud belõlük! Szeretnénk szeretni a várost, de képtelenek vagyunk rá. Minden porcikáját átjárja az idegenség: „Taszít és vonz. Ez a fajta kettõsség néha zavaró, és elbizonytalaníthat” – írja Balassa Zoltán helytörténész Quo vadis, kassai magyarok? címû cikkében. Talán az az ellentmondás a legzavaróbb, amely a tekintélyt parancsoló magyar múlt és a helyét nem találó jelen között feszül – leküzdhetetlenül.

Átsétálunk a székesegyház elõtti parkon, és megállunk a teret uraló színház oldalában. NSZ. Az épület falát számtalan helyen díszíti e két betû, egyike azoknak a rejtélyes jeleknek, amelyeket a mai kassaiak nem tudnak, de talán nem is akarnak értelmezni. NSZ annyi, mint Nemzeti Színház. A ködbe veszõ idõkbõl, amikor még magyar társulatok játszottak magyar nyelven a kassai közönségnek – és ennél semmi nem volt magától értetõdõbb. Ma már más értetõdik magától: bizonyos magyar daraboknak nincs helyük a Kassai Állami Színházra átkeresztelt kultúrpalotában.

„Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki a világba megy” – Márai Sándor szavai A kassai polgárok címû darabból cáfolhatatlanul vonatkoznak arra az illusztris elõadótérre is, amelyet 1899-ben a Bánk bánnal nyitottak meg, és amely a XXI. században sem képes befogadni a város egyik legnagyobb szülöttének színmûvét. Talán mert túl polgári. És túl kassai…
– Pedig a darabot lefordították szlovák nyelvre, és ugyanaz a rendezõ megrendezte volna magyar és szlovák változatban is, ugyanazokkal a díszletekkel, csak más színészekkel – idézi föl Kolár Péter, a magyar kassai Thália Színház egykori direktora. – Ám az állami színház igazgatója, akivel megállapodtunk mindebben, meghalt még a bemutató elõtt, az újak pedig már nem fogékonyak Máraira.

Jövõre lesz kétszáz éve, hogy felhangozhatott az elsõ magyar szó az addig német nyelvû kassai színpadon. „Az akkor létezõ magyar szinészek legjobbjai alkották a kassai társulatot, mely nélkül nem jöhetett volna létre a budai társaság,
e nélkül meg a nemzeti szinház megteremtése is még sokáig késhetett volna” – olvassuk a Borovszky Samu-féle Abauj-Torna vármegye-monográfiában. A nyolcszázhatvanas években itt volt színigazgató Latabár Endre, a híres színészdinasztia alapítója; a kilencszázhúszas években a csehek innen szorították ki a több mint száztagú magyar társulatot, hogy a város visszacsatolása után az utolsó magyar mondat 1945-ben hangozzék el az NSZ-ekkel teleszórt épület színpadán.
– A rendszerváltás óta több magyar társulat is játszhatott ezeken a deszkákon – fûzi hozzá Kolár Péter –, de kassait nem engednek be. A szlovákok számára ez presztízskérdés: nem akarják, hogy a múlttal folytonosság mutatkozzon.
Miután 1945-ben Csehszlovákiában betiltották a magyar nyelv használatát, majd 1949-ben, amikor megalakulhatott a Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete), és Kassán „amatõr” színjátszó és esztrádcsoport verbuválódott az egykori hivatásos színészekbõl – 1969-ben végre létrejöhetett a kassai Thália Színház a komáromi Beke Sándor szárnyai alatt. De mivel Csehszlovákiában nem engedélyeztek két magyar színházat, a kassai formálisan a komáromihoz tartozott, oda kellett elzarándokolni díszletekért, jelmezekért minden elõadáshoz. A Thália mégis erõre kapott, és Kelet-Szlovákiában a magyar kultúra erõdjévé vált, majd 1990-ben, Kolár Péter vezetésével önállósult. A magyar ipariskola tornatermében kapott helyet, és ’93-ban kiegészülhetett a Márai Stúdió 99 fõt befogadó kamaraszínházával. Hogy a magyarok azért el ne kényelmesedjenek, a kilencvenes évek derekán a Thália Színházat szervezetileg összevonták a kassai állatkerttel és a cigány színházzal, s amikor Kolár direktor tiltakozott a különös triumvirátus ellen, azon melegében leváltották. Negyven évvel megalapítása után, 2009-ben úgy látszott, a kassai magyar színházban végleg legördül a függöny: a pénz elfogyott. Végül a szlovákiai magyarság és a nagyvilág diaszpórái egy televíziós gyûjtésnek köszönhetõen összeadták a pénzt, amely kilendítette a kátyúból a Thália szekerét.
– Ma semmilyen törvény nem garantálja a nemzetiségek kultúráját Szlovákiában – hangsúlyozza Kolár Péter, aki napjainkban a kassai Csemadok választmányi elnökeként igyekszik menteni a menthetõt, miközben a határ túloldalán fekvõ kis faluban, Göncruszkán ingázó színészkolóniát alapított a magyar színház elõadómûvészeivel. – Furcsa jelenség az is, hogy a Tháliát Észak-Magyarország, Miskolc, valamint Kassa falusi környéke látja el közönséggel; ám a kassaiak nem látogatják a mi elõadásainkat, viszont örömmel mennek Miskolcra vagy a Kassai Állami Színházba.

Hogy A kassai polgárok címû Márai-darabot bárhol megnézhetik, kivéve a kassai nagyszínházat, az már csak azért is faramuci helyzet, mert 2013-ban éppen Márai Sándornak köszönhette a város, hogy megkapta a kulturális fõvárosi rangot. Ám a szlovákokat ez cseppet sem zavarta abban, hogy a programsorozatból kigyomláljanak minden magyar rendezvényt. Végül az akkori magyar fõkonzul asszony, Czimbalmosné Molnár Éva vitt magyarországi programokat Kassára.
– Csakhogy ez nem a helyi magyarok produkciója volt, mi csupán nézõk lehettünk a saját városunkban – sóhajt fel Kolár úr.
Harangok javítása a székesegyház elõterében. Áthangolt polgárság

Harangok javítása a székesegyház elõterében. Áthangolt polgárság

Kilencszáztizenkilenc elején a hivatalosan még Magyarországhoz tartozó Kassa tehetetlenül nézte, ahogy a bevonuló csehek sorban távolítják el a hivatalok magyar vezetõit, s az erre kitörõ általános sztrájkra válaszul bevezetik a statáriumot; hogy éjjelente katonai járõrök dúlják végig az utcákat, letépve, összezúzva a magyar nyelvû cégtáblákat. Aki meg kinézett az ablakon, arra gondolkodás nélkül rálõttek. Meggyilkoltak egy templomba tartó fûtõt, aki a cseh katona kérdésére nem átalkodott magyarul felelni: „Nem értem.” Szuronnyal szíven szúrtak egy szûcsmestert is, mert botrányosan viselkedett: úgy látták a megszállók, kineveti õket, amikor a magyar Vörös Hadsereg elõl lóhalálában menekültek végig a Kossuth Lajos utcán, átrobogva a Széchenyi ligeten is.

Majd a „konszolidációt” követõen azt is csüggedten nézte a magyar Kassa, hogy az addig csak a peremterületeken élõ munkás és paraszt szlovákság egyre beljebb merészkedik a város központja felé; hogy az elüldözött tisztviselõk helyébe három-négy cseh alkalmazott kerül, hogy a Csehországból szállított nyersanyaggal megérkeznek a cseh iparosok, kereskedõk is, akik egyetlen legyintéssel teszik tönkre az iparos és kereskedõ Kassa törzsökös polgárságát. S már ekkor szabadalmaztatták azt a bürokráciát, amely megkönnyítette, hogy magyarok ezrei veszítsék el állampolgárságukat s vele jogaikat egyik napról a másikra. És a csehek persze nem végeztek félmunkát: végérvényesen letarolták a magyar iskolákat.



– A cigány szülõ menti meg a magyar iskolákat sok esetben. Iskolaválasztásával biztosítja, hogy egy-egy osztályban meglegyen a létszám, míg a nagy magyar érzelmû polgár szlovák iskolába íratja a gyerekét! – Máté László nyugalmazott tanfelügyelõ nem kerülgeti a forró kását, ha a kisebbségi magyar oktatásról esik szó. A neves KKK, „kisebbségi kulturális közmunkás” szerint a közösség kollektív öngyilkosságot követ el azzal, ha szlovák tanintézménybe küldi a fiatalokat. – A magyar szülõ azzal mentegeti lelkiismeretét, hogy nem akarta cigányok közé adni a csemetéjét, azért íratta a szlovákokhoz. Pedig a cigányok makacsul õrzik a magyar tájnyelv már alig élõ szépségeit, egyértelmûen magyar identitásúak, sok helyen nem is beszélnek cigányul.
Máté László nem hivatalos statisztikákat idéz, amelyek szerint a magyar iskolába járó diákok 38 százaléka roma. Nem csoda: Szlovákia lakosságának mintegy 10 százaléka cigány származású, az 500 ezres lélekszámból pedig 300-350 ezer Kelet-Szlovákiában, a legtöbbjük a Kassához közel esõ Abaújban, Dél-Gömörben él. És akkor még nem beszéltünk a hírhedt Luník IX. nevû gettóról, a kassai lakóteleprõl, ahol középkori vagy még korábbi állapotok uralkodnak. Igaz, az ott lakók már szlovák nyelvû és identitású cigányok.
– Ha a kis létszámú iskolákra vonatkozó törvénymódosítás idén életbe lépett volna, mint ahogy az tervezve volt, a 262 szlovákiai magyar iskolánkból 105 egy csapásra megszûnne – mondja Máté László keserûen. – És nem csupán a népességcsökkenésrõl van szó, az asszimiláció is tarol. A hatvanas-hetvenes években 1–9. osztályba hetvenezer szlovákiai magyar diák járt, ma harmincezer…

Kassán két magyar tanintézmény élte túl a csehszlovákok tanügyi ámokfutását: a száznegyven éves múlttal büszkélkedõ „Ipari”, mai nevén Szakkay József Szakközépiskola, illetve a Márai Sándor Magyar Tanítási Nyelvû Gimnázium és Alapiskola. (Az impériumváltás elõtt Kassa magyarságának két fõiskolája, hét középiskolája, négy polgárija és nyolc elemije volt.) Az Ipariba fénykorában hatszáz tanuló járt – ma kétszázan. A Máraiba tavaly tizenöt gyerek iratkozott be…
– Északról egyre rohamosabban húzódik le a nyelvhatár. Rozsnyón ma 19 százalék körül van a magyarság – mutat rá a következményekre Máté László. Bár ma már talán nincs jelentõsége, de 1910-ben Rozsnyó kilencven százaléka magyar volt.
Nem könnyû megmondani, hogy a külsõ ostrom vagy az önfeladás a pusztítóbb-e. „A birtokbavétel hármas stratégiája közismert. Az elsõ lépcsõ: a terület birtokbavétele. Megtörtént 90 éve. A második: a közösség szétzilálása (kitelepítés, deportáció, reszlovakizáció, betelepítés) és nyelvének gúzsbakötése (diszkriminatív nyelvtörvények, megfélemlítések, tiltások, mellõzések). A harmadik pedig: a történelem kisajátítása. Folyamatban van. Bizonyította ezt ez a konferencia is” – írja Máté Kassa magyartalanítása címû, 2012-es cikkében, amelyben haragosan teszi szóvá, hogy a rozgonyi csata 700. évfordulójára rendezett tudományos tanácskozáson a szervezõk „elfelejtették” a magyar nyelvet bevenni a konferencián használatosak közé. „Megjegyzésemre robbant a bomba! Tajták professzor, a nacionalista szlovák történészek doyenje azzal replikázott, hogy Kassán a magyarok aránya 3,8 százalék, nincs jogi alap a magyar nyelv használatára. Majd szinte kéjesen és a birtokon belüliek dölyfösségével azt is hozzátette: tetszenének legalább 20 százalékot alkotni, akkor nem volna akadálya a magyar nyelv használatának, mint az elsõ köztársaságban.”
– Fõpolgármesterünk mindig azt mondogatja: Kassa a tolerancia városa. Miközben a magyarok közadakozásából megalkotott Márai-szobrot át kellett ruházni a városra, és egy kezemen meg tudom számolni, hány magyar önkormányzati képviselõ van a 22 városkerület testületében! – egészíti ki a fentieket Máté László. – Mindenesetre különös, hogy Kassa Szlovákia egyetlen olyan települése, ahol legutóbb 49 ezer ember, a lélekszám húsz százaléka nem nyilatkozott a nemzetiségérõl.
De volt, aki azért néhány évtizede még így felelt a kérdésre: nemzetisége – kassai.

Folytatjuk
Link